Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)

Szemle, ismertetések - Asztalos Erika: Jean Perrot : Regards sur les langues ouraliennes 410

A magyart és a latint a melléknevek közép- és felsöfokj eleinek használata és eredete szempontjából is összehasonlítja a szerző (301-309); a 'más', 'másik' jelentésű szavak használatát, eredetét pedig a fenti két nyelven kívül a franciában is szemügyre veszi (311-318). Végül a fejezet utolsó tanulmányában (319— 333) az ógörög névelő és a mordvin determinativ szuffixum főnévképző képességének hasonlóságára hívja fel a figyelmet - bár azon a megállapításon kívül, hogy az ógörög névelő lényegében bármilyen szófajú szóhoz, a mordvin determinativ szuffixum pedig esetragos főnevekhez kapcsolódva új főneveket képes létrehozni, tulajdonképpen nem sok hasonlóságot tud felmutatni a két jelenség között. A kötetet záró negyedik fejezet két dolgozata különösen érdekes lehet a magyar olvasók számára: az egyikben Antoine Meillet-nek a magyar nyelvről (337-356), a másikban Aurélien Sauvageot-nak a korabeli magyarországi nyelvészet helyzetéről (357-370) alkotott nézeteit mutatja be a szerző. Francia szerzők tollából viszonylag kevés finnugrisztikai témájú munka jelenik meg, úgyhogy Perrot kötete már csak azért is figyelemre méltó mű, mert Franciaországban, francia nyelven jelent meg. Éppen ehhez a tényhez köthető talán legfőbb érdeme, vagyis az, hogy a finnugristák számára ismerős jelenségeket nem (csak) a számukra megszokott megközelítésben, hanem egy-egy indoeurópai nyelvvel összevetve is megvizsgálja - s ezzel kissé más megvilágításba helyezi. A kizárólag az uráli nyelvekre koncentráló tanulmányairól is elmondhatjuk, hogy egy-egy nyelvi jelenséget általában több uráli nyelv szemszögéből, bőséges nyelvi adatokat szolgáltatva, több oldalról megközelítve térképez fel. Az adatoknak, példáknak ez az olykor már-már túlburjánzónak érzett bősége azonban néha mintha a tanulmányok szerkezetének rovására menne, mint például a magyar és az obi-ugor nyelvek számjelöléséről (141-162) vagy a francia és a finn szóösszetételről (171-184) szóló, vagy akár a francia és a magyar mondatszerkezetet összevető (223-243) írások esetében: az adatok felsorolása itt talán több teret kap, mint azok elemzése; a sokféle nyelvi adat sokszor nem is függ össze szorosan egymással, így a tanulmányok néha nem érződnek logikusan felépítettnek, kellőképpen koherensnek, központi problémájuk, amelyre a választ keresik, nehezen azonosítható, szinte elvész bennük. A tartalmi kifogások azonban elenyészőek ahhoz képest, amennyi kívánnivalót a könyv tipográfiai kivitelezése hagy maga után. Tipográfiai - és olykor helyesírási - hibák sajnos olyan mennyiségben és változatosságban fordulnak elő a kötetben, hogy szinte rendszerezni, típusokba sorolni lehet őket. A leggyakoribb hibatípus talán a mondatot záró pont elmaradása (pl. 56, 58, 114, 176, 190, 204, 220, 221, 263, 339, 340, 344, 346, 347); de ennek ellenkezőjére is van példa, azaz hogy olyan helyen találunk mondatot záró vagy azt tagoló írásjelet, ahol azoknak nem kellene megjelenniük (pl. 53, 278, 341). Előfordul az