Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)
Vitafórum - Schütz István: A múlt nyomasztó öröksége : Gondolatok egy új román monográfiáról (Sala, Marius: De la latină la romănă [A latintól a románig]) (The weight of the past. Thoughts on a new Rumanian monograph) 343
művére hivatkozik, mint forrásra, de lábjegyzetben hozzáfűzi, hogy az adatra Moravcsik Gyula, Byzantinoturcica, II, 1958. 163. c. művében bukkant rá. Pálóczi Horváth András nem tud róla. Mindenesetre a közlés ritka bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a nomád vándor-etnikumok is vettek át kölcsönszavakat új szomszédaiktól, mégpedig latin eredetű szavakat a 10-11. században. Ami az albánt illeti, az ősi idők reminiszcenciáit is tartalmazó albán szokásjog (eddig két kötet jelent meg nyomtatásban: Kanuni i Leké Dukagjinit és Kanuni i Skenderbeut c, hogy csak a legjelentősebb szokásjog-gyűjteményeket említsük) alapján a nemzetségek és a faluközösségek élén álló kuvendi ipleqve 'az öregek tanácsa' (vö. ógörög gerusíd) a római hódítások korára vezethető vissza. A román pásztortársadalom idevágó szokásairól Nicolae lorga (lorga 1929) értekezik egy mindmáig csak franciául megjelent érdekes monográfiájában, amit Párizsban élő román barátai adtak ki (1929). Ebben rámutat a középkori balkáni intézmények számos közös vonására, és ír a vlah pásztorközösségekben a vitás ügyekben döntő jude funkciójáról is. Az albán szó (és a hozzá kapcsolódó szóbokor) arra enged következtetni, hogy az albán nemzetségi társadalom megőrzött valamit az ókori közösségek „demokratikus" hagyományaiból. A fentiek alapján elfogadhatatlannak tartjuk azt a következtetést, hogy a román nyelv már a 6. században, a többi újlatin nyelv előtt kialakult volna. A lépten-nyomon emlegetett „(re)torna, (re)torna, fratre" figyelmeztetést pedig egyértelműen latinnak kell tekintenünk, nem pedig az első román nyelvemléknek. Csupán annyit bizonyít, hogy pontosan az 587. esztendőben, a bizánci hadsereg egyes alakulatainak katonái egymás közt még beszéltek latinul. Ami a román nyelvészeknek azt a következtetését illeti, hogy a román nyelv éppen korai kialakulása miatt mutat archaikusabb képet, mint a többi újlatin nyelv, mert olyan latin szavak egész sorát őrizte meg, amelyek nincsenek meg a testvéri nyelvekben, illetve azt, hogy a román nyelv a szlávok érkezése előtt kialakult volna, a román kutatóknak át kellene térniük annak a széles és mély hatásnak a tanulmányozására is, amit az albán morfológia gyakorolt az alakulóban lévő románra. A későbbiekben szolgálunk néhány meggyőző példával arra, hogy ilyen elmélyülő kutatások minden fáradságot megérnek. Kiforrott román nyelvről csak a 10. századi széles és mély szláv hatás után beszélhetünk. Vagy talán nem ezt tanúsítják a román nyelvben többek között a túlsúlyban lévő szláv prefixumok és szuffixumok is? A latin eredetű szókincs archaikus voltára az írástudatlan pásztortársadalom korlátozott szókincse, az írástudó papság korai átállása a szláv egyházi nyelvre, és az állami kancelláriákban a 16. századig használt szláv hivatalos nyelv éppen elegendő magyarázattal szolgál. Mielőtt rátérnénk a monográfia terjedelmének túlnyomó többségét elfoglaló latin lexikális és egyéb elemek ismertetésére, még két észrevétel kívánkozik a
