Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)

Vitafórum - Schütz István: A múlt nyomasztó öröksége : Gondolatok egy új román monográfiáról (Sala, Marius: De la latină la romănă [A latintól a románig]) (The weight of the past. Thoughts on a new Rumanian monograph) 343

fát és sót vágtak, gabonával és aprójószággal adóztak. Szimbiózisuk Nagy Károly-Charlemagne frank király diadalmas hadjáratával (795-796) szakadt meg, aki egyszer s mindenkorra véget vetett az avarok hatalmának. A szlávok Erdélyben túlélték az avarokat és a dél-erdélyi bolgár uralmat (9-10. sz.) is, sőt a régészeti leletek tanúsága szerint - főként Erdély északnyugati területein - még megérték a honfoglaló magyarokat is. Az avar-szláv szimbiózist számos közös temető tanúsítja, a több évszázados szláv jelenlétet a sok szláv eredetű toponímiai adat is bizonyítja (többek közt pl. a Szamosba torkolló patakok szláv eredetű neve). Erdélyben nem találunk egyetlen olyan toponímiai adatot sem, ami a romanizált lakosság túlélését bizonyítaná. Ma már sokan megfeledkeznek róla, hogy Alexandru Philippide, az első komoly képzettségű román nyelvész, monumentális monográfiájában (1923, 1927) arra a következtetésre jutott, hogy Erdélyben „a romanizált lakosság csak csoda folytán élhette volna túl a hosszú népvándorlás hullámait" (Philippide 1923). Ezért a következtetéséért viszont ellenlábasa, Ovid Densusianu ma is állandóan emlegetett munkájában (Densusianu 1901) „roeslerizmussal" vádolta meg. Az erdélyi szláv településekről román régészek is nyilatkoztak. A Ligia Barzu - Stelian Brezeanu szerzőpáros (1991) munkájában megdöbbenésének ad kifejezést a 7. század derekáról származó erdélyi régészeti leletek láttán: „Több évszázados töretlen anyagi fejlődés után a múltba való teljes visszafelé fordulás tapasztalható (...) Minden megváltozik: a lakóhelyek képe, a talált eszközök, sőt még a temetkezési ritus is (...) A korábbi évszázadokból származó régészeti leletekhez képest hamvasztásos sírokat találunk (...) Ez az a pillanat, amikor eltűnnek az ókori hagyományok, amikor a műveltség visszatér történelem előtti formáihoz, így például túlsúlyba kerülnek a kézzel formált agyagtárgyak, amikor eltűnnek a technika és a különböző kézművességek hagyományai" (Bärzu-Brezeanu 1991: 213). Igen, a két román régész megdöbbent, mert az ásatások során a dáko-román folyamatosság tárgyi bizonyítékait kereste, de az előkerülő leletek csupán az élet folyamatosságát tanúsították, a dáko-román kultúra ugyanis a 3. sz. végén megszakadt. Vékony Gábor magyar régész (1944-2005), aki a pannóniai és az erdélyi középkor kutatója volt és maga is számos ásatást vezetett, Dákok, rómaiak, románok című kis monográfiájában (1989) régészeti leletekkel támasztja alá következtetését, hogy az egykori Dácia Traiana provinciában az évszázadok folyamán három népességcsere következett be. Ezek közül az avar uralom a harmadik etnikai cserét jelentette. (Ezt a monográfiát egyébként 1996-ban angol fordításban kiadta a torontói Mathias Corvinus kiadó és egy-egy példányt küldött belőle az európai tudományos akadémiák könyvtárainak, hogy a kutatók tárgyilagos képet nyerhessenek a trianoni békeszerződéssel Romániához csatolt erdélyi területek középkori történetéről.)