Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)

Vitafórum - Szépe Judit: Rövidzárlat és kisiklások a nyelvi realizáció szintjei között (Huszár Ágnes : A gondolattól a szóig : A beszéd folyamata a nyelvbotlások tükrében) (Short circuit and derailments between the levels oflinguistic realisation) 312

zettsége a megelőző szóalak toldalékjára, azután az azt megelőző tőmorfémára terjed. A jegy terjedésnek itt terjedelmi okok miatt részletesen nem tárgyalható további olyan típusait látjuk viszont a nyelvbotlásokban, illetőleg az afáziás, valamint a gyermeknyelvi adatokban, mint a nyelvállásfok jegyének illesztése, vagy a tőmagánhangzónak a képzéshely szerinti specifikálása a toldalék-magánhangzó vagy másik szóalak párhuzamos szótagi magánhangzója által (Szépe 2000, 2006, Sebestyénné Tar 2006). Azt láttuk, hogy a magánhangzókra előírt illesztési szabályokat ugyanaz a művelet sérti meg, mint ami létrehozza vagy továbbviszi: a jegyterjedés. A deviáns alakokban azonban a jegyterjedés vagy áthágja azokat a korlátozásokat, amelyeket számára a fonotaktikai szabályozás előír, vagy megváltozik a művelet iránya. Mindkét viselkedés hátterében a nyelv változást indukáló működésfolyamatainak jellemző stratégiái állnak: az összetevők vagy a szabályok homogenizálása. A jegyterjedés az összetevőket teszi egynemüvé, az illeszkedés irányának megfordítása pedig a magyar mássalhangzókra vonatkozó, kiterjedt hasonulásiilleszkedési műveletrendszer jobbról balra tartó hatásirányában való felsorakozás a fonotaktikai szabályrendszert homogenizálja. Az egynemüsítés pedig végső soron információszűkítés, amennyiben a létrejött deviáns alak (a realizáció) kevesebb eltérő összetevővel rendelkezik, mint lexikonbeli reprezentációja (bővebben 1. Szende 1992, 1997). „A tipizálás nehézségei" című alfejezet (33-36) a nyelvi adatok feldolgozásának egyik legkényesebb kérdését, az osztályozás, a típusokba rendezés elveit és módszertanát tárgyalja. Az alapkérdés régtől fogva ismert: mely osztályozás tekinthető elméletfüggetlennek? Egyáltalán lehetséges-e elméletfüggetlen osztályozás? A szakirodalom legfőbb nyelvbotlás-tipológiáit (Meringer, Fromkin, Berg) Huszár Ágnes két kutatásmetodológiai problémához való viszonyukban értékeli. Az első problémakör a kutatási folyamat induktív-deduktív szakaszainak összefonódása, elkülöníthetőségének nehézsége, a második pedig az ún. inherens leíró kategóriák elméletfúggetlenségének kérdéses volta. A szerző szükségképpen mindegyik vizsgált tipológia esetében kimutatja az adatok és a csoportosítás kölcsönös egymásra hatásának problémáját. Ennek feloldására bővebb kifejtés nélkül az intuícióra alapuló tipológiát ajánlja. Az elméletfüggetlenségre törekvő leíró kategóriák tekintetében a szerző különbségeket mutat ki a vizsgált tipológiák között. Míg Meringer kategóriáit erősebben, Fromkinéit kevésbé elméletfüggőnek értékeli, Bergről viszont megállapítja, hogy „Eleget tesz az elmélettől független tipizálás igényének: minden egyes adat leíró kategóriák alá sorolódik. Az elméletfüggő magyarázó kategóriák külön dimenzióba tartoznak" (36). Megjegyzendő azonban, hogy a kötetben részletesen is ismertetett, bergi háromdimenziós raszter (21-22) elméletfüggetlennek tekintett leíró kategóriái közé tartoznak olyanok is, mint a „fonéma" vagy