Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)

Tanulmányok - Varga László: A stilizált eső hanglejtés az újabb kutatások tükrében (Stylised falling intonation in the light ofrecent research) 104

sztereotípia elemének segítségével valósul meg; ez az a szemantikai közös nevező, amelyet a stilizált hanglejtés kifejez."5 A példák alapján még egy dolog világos: az angol SE olyan megnyilatkozásokon gyakori, amelyek valamire mozgósítják a beszédpartnert, azaz -még ha nem felszólító formájúak is - felszólító erejűek, és elvileg sima eső dallammal is elhangozhatnak. Ez, mint az 1.2-ben látni fogjuk, így van a magyarban is. Az SE használata egyébként gunyoros, heccelő is lehet, és nem csupán gyermekek, hanem felnőttek között is, de csak ha a szituáció rutinszerű, azaz nem túlságosan komoly: ,You've got a ,hole in your 'ti-ights! (vö. Cruttenden 1986: 125) ['Lyukas a harisnyanadrágod!'] Ladd (1996: 136) megjegyzi, hogy különböző nyelvek, vagy egy nyelv különböző dialektusai különböző mértékben élnek az SE lehetőségeivel. Például a német gyakrabban használja az SE-t közeli (tehát nem kiáltást igénylő) helyzetekben, mint az angol. Az amerikai angol takarékosabban bánik vele, mint a brit. Az amerikai angolban csak akkor gyakori, amikor egy gyermeket kiáltással hazahívnak. Ezzel szemben a brit angolban jóval szélesebb körben használatos. Ide tartozik az a jellegzetes különbség is, amely a telefonbeszélgetések végén kimondott Bye ('viszlát') szó tipikus amerikai és brit megvalósítása között tapasztalható. Az amerikai angol beszélők általában sima esést használnak, míg a brit angol beszélőknél az SE a gyakoribb, amit viszont az amerikai hallgatók oktalanul tréfálkozónak éreznek (vö. Ladd i. m.: 291-292, 8. j.). 1.2. A magyarban A magyar SE funkcióira vonatkozó kutatások (Varga 1989, 1990, 1995, 2002: 44-47) azt mutatják, hogy a magyar kontúr használata hasonló az angoléhoz. Egyrészt mert szintén rutinszerű szituációkban használatos, másrészt mert fontos kritériuma, hogy a megnyilatkozás egyfajta mozgósításként, felszólításként 5 „[A]t a

range where hearing is likely to be difficult, it seldom makes sense to try to communicate anything more than brief shouts, or utterances whose content is largely predictable from the context. The latter, of course, are prime candidates for stylized intonation. Thus the correlation of the 'calling contour' with calling is not direct, but is mediated by the element of predictability or stereotype - the semantic common denominator conveyed by stylized intonation." (6)