Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)

Szemle, ismertetések - Siptár Péter: Beszédmű-fonológia [Péter Siptár : A phonology of speech products] 315

kus rendet. Erről a 85. oldalon többek között az áll, hogy „közege diszkrét, egymástól jól megkülönböztethető elemekből [kell, hogy] álljon (hiszen homogén, teljesen egyforma elemekből álló közegben nincs is értelme rendet keresni)". Ez teljesen úgy hangzik, mintha a diszkrét és a homogén közvetlenül egymás ellentétei volnának, vagyis mintha nem létezhetne olyasmi, ami nem diszkrét elemekből áll, de nem is homogén - pedig például maga a konkrét beszédfolyamat éppen ilyen. Kérdés tehát, hogy a szerző szerint rend van-e/van-e rend a konkrét beszédfolyamatban, vagy csupán az itt definiált (absztrakt) beszédműben? Az első rész végén egy rövid fejezetben foglalkozik a szerző a szinkrónia és a diakrónia közötti viszony kérdésével (133-142). Itt többek között ezt olvassuk: „A vizsgálat tárgyának és a kutatás módszerének megválasztása során a kettő világos megkülönböztetése nemcsak lehetséges, hanem szükséges is. Magában a vizsgálat tárgyában azonban a szinkrónia és a diakrónia „területei" korántsem válnak ilyen világosan külön. Inkább olyanformán van ez, hogy a kutató mindig tudhatja, és tudnia is kell, hogy ő éppen mivel foglalkozik, mit vizsgál, és annak értelmezésére milyenfajta modellt alkot, de ezt nem szabad úgy érteni, hogy akkor e kétféle kutatási szemponthoz két külön, a másiktól bizonyos értelemben független vizsgálati tárgy is tartozna. Tulajdonképpen ugyanazt vizsgáljuk mindkét esetben, csak más-más szempontból" (134). Ez világos beszéd, és egyet is érthetünk vele. Csakhogy: nem éppen ugyanígy állunk-e a beszédmű és a beszédtevékenység nyelvészetével is? A szerző szerint feltehetőleg nem, mivel néhány lappal korábban a következőt olvassuk: „A beszédtevékenység, illetve a beszédmű nyelvészete két különböző nyelvészet ugyan, ez azonban nem jelenti azt, hogy alternatívái is volnának egymásnak olyan értelemben, hogy akár az egyiket, akár a másikat műveljük, mindenképpen ugyanazt vizsgáljuk, csak más szemszögből és más módszerekkel. Hiszen egyrészt nem ugyanazt vizsgáljuk egyik vagy másik esetben, hanem teljesen különböző tárgya van mindegyiknek, másrészt - éppen ennek következtében - az egyik nem helyettesítheti a másikat. Nem két párhuzamos nyelvészetről van itt szó, hanem két egymást kiegészítő kutatási folyamatról, amelyek, noha csak külön-külön lehet a hozzájuk tartozó feladatokat elvégezni, ráadásul feltételezik is egymást, sőt korlátozó feltételeket is szabhatnak egymásnak. A kettő együttesen alkotja a nyelvtudományt" (130-131). Tegye az olvasó a szívére a kezét: nem ugyanilyen meggyőző lenne mindkét idézet, ha felcserélnénk a tárgyukat, vagyis ez utóbbi szólna a szinkróniáról és a diakróniáról és az előbb idézett sorokban lenne szó a beszédtevékenység és a beszédmű nyelvészetéről? Ha pedig Szilágyi N. Sándor erre most azt mondaná, hogy nem bizony, a kettő éppen hogy nem keverhető össze, akkor a figyelmébe ajánlom a következő, ugyancsak tőle idézett mondatokat: „Miután nagyvonalakban felvázolva előttünk áll az, hogy mivel kell foglakoznia a beszédtevékenység, illetve a beszédmű nyelvészetének, további részletezésük helyett arról lesz itt