Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)

Szemle, ismertetések - Siptár Péter: Beszédmű-fonológia [Péter Siptár : A phonology of speech products] 315

Ezt pedig (a 167. oldalon írtakat parafrazeálva) így értelmezhetjük: „a világ minden olyan helyzetében, ahol a környezet (a madár nemének) figyelembe vétele nélkül rövid farokra számítanánk, minden esetben hosszú farkat fogunk találni, ha ez a farok olyan madár farka, amelynek definíciójában szerepel a [kakas] tulajdonság". Ez a megfogalmazás semmivel sem abszurdabb vagy kevésbé abszurd, egyben semmivel sem absztraktabb vagy kevésbé absztrakt, mint a fenti, (1) alakú generatív szabályé. Mármost, ha a beszédtevékenység nyelvészete (nevével ellentétben) a beszélő fejében lévő grammatikát írja le (72), akkor a beszédmű nyelvészete ehhez képest absztrakt lehet, mégpedig korlátlanul absztrakt, egy olyan modellt alkothat, ami nem esik egybe semmilyen értelemben a fejünkben lévő grammatikával - de akkor mire való? Valójában csupán előtanulmány a beszédtevékenység nyelvészetéhez? Ha igaz az, hogy „a beszédtevékenység nyelvészete voltaképpen egy grammatikát keres", mégpedig „éppen a valóságos beszédtevékenység alapjában állót, azt a fejünkben lévőt, amelynek alapján mi, hús-vér emberek beszélünk, illetve mások beszédét megértjük", és ha ennek a grammatikának a „leírásakor éppen ezért feltétlenül szem előtt kell tartanunk azt a követelményt, hogy itt nem elég, ha a megfigyelt tényekhez hozzárendelünk egy akármilyen magyarázó modellt, amelynek értékelésekor (elbírálásakor) csupán formai kritériumokra vagyunk tekintettel, mint amilyen a következetesség és ellentmondásmentesség (koherencia), a teljesség (magyarázó erő), a funkcionalitás (működőképesség) vagy az egyszerűség" (72), akkor ezek szerint a beszédmű nyelvészete viszont egy „akármilyen" (és akármennyire absztrakt) grammatikát keres, nem pedig a valóságos beszédtevékenység alapjában állót, azt a bizonyos fejünkben lévőt, amelynek alapján mi, hús-vér emberek beszélünk, illetve mások beszédét megértjük, és a leírásakor éppen ezért nem kell szem előtt tartanunk a fenti követelményeket, vagyis ezúttal elegendő, ha a megfigyelt tényekhez hozzárendelünk egy akármilyen magyarázó modellt, amelynek értékelésekor csupán olyan formai kritériumokra vagyunk tekintettel, mint a következetesség és az ellentmondásmentesség (vagyis a koherencia), a teljesség (nem világos ugyan, hogy ez miért lenne egyenértékű a magyarázó erővel), a működőképesség vagy az egyszerűség? Vagy ugyanez a probléma egy konkrét abb példán: „Egészen világos, hogy a nyelv [értsd: a beszédmű] leírásában az illeszkedés szabályát a magánhangzókra, ezek két csoportjára vonatkoztatva kell megfogalmazni, mivelhogy a valóságos nyelvi összefüggés ezek között van" (76, bár ezt Szilágyi nem most mondja, hanem saját 1978-as szövegéből idézi, de a lényeget tekintve egyetértőleg) - de honnan tudjuk ezt, ha egyszer a beszélő hangsúlyozottan nem eszerint beszél? Milyen értelemben valóságos akkor ez az (absztrakt) összefüggés? A beszédműben tehát nem kell a beszélő saját grammatikáját keresni, különösen nem a nyelvet, amely mint láttuk, nem létezik, hanem egyfajta nyelvspecifi-