Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)

Szemle, ismertetések - Siptár Péter: Beszédmű-fonológia [Péter Siptár : A phonology of speech products] 315

elméleti modell (152), hangkészlet (mégpedig szűkebb és tágabb hangkészlet, 154), paradigmaváltás (158), nézőpont, szintézis, fonetika, strukturalizmus, stb., de kevésbé ártalmatlanok is: [t°]-féle elemek, /t/-féle „nevek", a különféle határjelölők, és így tovább.5 A 17. oldalon kezdődő részben Jancsi és Juliska meg az autó meséje csakugyan sokkal élvezetesebb olvasmány, mint a MMNyR idézett passzusa a határozott névelő használati szabályairól, de lényegében ugyanazt mondja el mesébe csomagolva, mint amit az idézett nyelvtan a maga száraz módján. Szilágyi leírása csak annyival pontosabb, amennyivel részletesebb is, vagyis amennyivel többféle esetre kiterjedő. Mindezzel az a szándéka, hogy bemutassa: az általános megnevezés nem feltétlenül absztrakt is egyben. De akkor hogyan kell értenünk a 24. oldalon ezt: „Ha a madár csakugyan olyasmit jelentene, amilyennek az absztrakciót képzelik némelyek, akkor ez a szó inkább csak általános érvényű kijelentések alanyaként fordulhatna elő..."? Az általános érvényű kijelentések alanyaként eszerint előfordulhat absztrakció? Eddig azt állította, hogy az általános érvényű kijelentések alanya is konkrét (kell, hogy legyen). A bevezetést követő első rész a „Módszertani alapelvek, előfeltevések és kikötések" címet viseli (41-142). Itt a szerző először is leszögezi, hogy nyelv nem létezik (de grammatika igen, mégpedig konkrétan, a beszélők fejében). Ezután bevezeti a beszédtevékenység és a beszédmű nyelvészetének megkülönböztetését, ami az egész értekezés talán legfontosabb elvi különbségtétele, ezért részletesebben kell szólnunk róla. Fogadjuk el, hogy a szerző itt látja a legfontosabb választóvonalat a nyelvészet tárgyának különféle részei között, de akkor megtévesztő az elnevezéspár, különösen a beszédtevékenység. Ebbe ugyanis nemcsak a szorosan vett tevékenységet kell beleértenünk, tehát azt, amit a beszélő és a hallgató valóságosan csinál, hanem azt a tudást is, amelynek alapján azt teszi, amit tesz. Ezért lehet egyfelől szinonimaként használni a „nyelvismeret" (Szilágyi 1980) és a „beszédtevékenység" szavakat, másfelől viszont azt mondani, hogy „a beszédtevékenység nyelvészete [...] a beszédmű létrehozásának és/vagy megértésének folyamatával foglalkozik, így szoros kapcsolatban van a pszichológiával, pszicho- és neurolingviszukával, a kognitív tudományokkal és más hasonló tudományágakkal" (47). Ez utóbbiból úgy tűnik, mintha a beszéd-5 Apróság,

de talán érdemes megjegyezni, hogy a 12. oldalon az abstraho latin ige első jelentéséről ('elhúzok, elvonok, erővel elveszek/elviszek') szólva a szerző hozzáteszi: „(esetünkben tehát lényegtelennek tartott jegyeket a dolgokból)", holott - én legalábbis mindig így gondoltam - az absztrakció során nem a lényegtelen elemeket vonjuk ki, távolítjuk el egy összetett dologból, hanem éppen a lényeseket válogatjuk ki, „vonjuk el" a lényegtelenek közül, és azokból hozzuk létre az „elvont" fogalmat, amellyel a továbbiakban dolgozni tudunk. Egyébként a második részben maga a szerző is ezt teszi, amikor a beszédmű számos konkrét tulajdonságától eltekint ahhoz, hogy egyáltalán modellt tudjon építeni róla.