Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)

Szemle, ismertetések - Siptár Péter: Beszédmű-fonológia [Péter Siptár : A phonology of speech products] 315

giai leírás és elmélet, akkor nincs kizárva, hogy kritikátlanul elfogadtam volna, hiszen alaptendenciájában nagyon hasonlít ahhoz, amit a fonológiától vártam." így azonban kénytelen volt maga megalkotni azt az elméletet, amely a kor tudományos közgondolkodásának élvonalában jelölhette volna ki a helyét, ha egyáltalán közreadja, és ha nem éppen Kolozsváron él, hanem valahol Amerikában. 1972-ben megvédett szakdolgozatában, tíz évvel megelőzve Kiparsky és Mohanan világhírre szert tett alapmüveit, egész egyszerűen megalkotta a lexikális fonológiát. A jelen kötetben pedig sok tekintetben a ma legbefolyásosabb fonológiaelméleti irányzatok (kormányzásfonológia, optimalitáselmélet) tendenciájába tökéletesen beleillő felfogást hangoztat, amennyire meg lehet ítélni, ismét csak anélkül, hogy ennek tudatában lenne. Elsősorban arra gondolok itt, hogy mindkét említett elmélet száműzi a fonológiából a levezetést, a fonológiai szabályokat, és egyáltalán a dinamikus, folyamatelvű leírást, ehelyett az általános elvek és a nyelvspecifikus rend (ez Szilágyi kifejezése) kölcsönhatására helyezi a fő hangsúlyt, és a fonológiai ábrázolások gazdagításával helyettesíti a korábbi, levezetésközpontú fonológiák számos eszközét és megoldását. Amikor tehát Szilágyi N. Sándor a „beszédmű" modelljébe - amely egy megjegyzése szerint (175) egyfajta átírásnak tekinthető, amely azonban úgy van megalkotva, hogy „explicit módon tükrözze ne csak azt, amit éppen meg tudunk figyelni az illető beszédműdarabban, hanem a nyelvész erre vonatkozó tudását is" - beépíti ezt a bizonyos tudást, lényegében ugyanazt teszi, mint a kormányzásfonológia művelői, akik szerint a fonológiai ábrázolás eleve tartalmazza mindazt az információt, amelyet a levezetésen alapuló fonológiák a fonológiai szabályokba, az ezekből felépülő levezetésekbe kódoltak bele. Ugyanígy rokon elgondolás az is, hogy az ábrázolás szegmentális alapelemei nem elvont megkülönböztető jegyek, hanem önmagukban is kiejthető hangok (amelyek azonban a kormányzásfonológiában összetettebb hangok felépítésében részt vevő elemek is egyúttal, ezen a ponton a két elmélet már eltér egymástól). De emlékeztet a kormányzásfonológia üres kategóriáira is a 0 indexes szegmentumok megjelenése az ábrázolásban, és még számos más részletmegoldás ismerősen cseng - valószínűleg anélkül, hogy Szilágyi ezt az elméletet a sajátjának megalkotása során figyelembe vette volna. A címben szereplő, nemrég megjelent monográfia (a szerző 1998-ban megvédett doktori értekezésének átdolgozott változata) kiváló, gondolatébresztő, eredeti és merész gondolkodóra valló munka. Ami az olvasónak elsőként a szemébe ötlik benne, az a stílus frissessége, a gondolkodásmód igen szimpatikus, minden fellengzősséget kerülő volta. Bár gyakran éppen a legélvezetesebb részekkel nem tudok a magam részéről egyetérteni, ez nem változtat azon, hogy a szöveg egyszerűen olvasmányként is lebilincselő, izgalmas szellemi kaland. Az anekdotikus, parodisztikus, ön- és közironikus betétek és kitérők, a különféle helyekre beillesztett nyelvészeti miniesszék, de még az önéletrajzi elemek is a