Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)

Szemle, ismertetések - Hoffmann István: Fehértói Katalin : Árpád-kori személynévtár (1000-1301) [Katalin Fehértói : Onomastic register of the Árpád-era (1000-1301)] 300

mélyek megnevezései. Az Árpád-korban fennállott helynevek nem ritkán napjainkban is megvannak, s mai nyelvi alakjuk sokat segít a régi formák rekonstruálásában. De ha nem is ér el a név a mai korokig, gyakran olyan időszakból is maradtak még fenn adatai, amikor a helyesírás kifinomultabb jellege lehetőséget ad a korai adatok pontosabb értékelésére. A személyek nevei azonban nem sokkal élik túl viselőiket, így ilyen támpontjaink eleve nem is lehetnek. A név mint a rendszer eleme már hosszabb életű, s ez az állandóság valóban nagy segítségünkre is lehet: az Árpád-kori keresztény eredetű neveket - mivel többnyire ma is használatban vannak - ilyen alapon viszonylag könnyű régi alakjukban helyreállítani, de a belső keletkezésű, a törökségi vagy szláv eredetű neveket már jóval nehezebb. Egy-egy magánhangzót jelölő и betűről például sokszor azt sem lehet eldönteni, hogy veláris (и, o) vagy palatális (ü, ö) hangot jelöl-e egy-egy névben. Ehhez még hozzá kell azt is venni, hogy az ilyen típusú személynevek többnyire igen rövidek, olykor csak 3^1 hangból állnak, s közöttük esetleg csak a magánhangzó jellege tesz különbséget. A névazonosság megállapítása a fentiekből adódóan a személynévtárakban minden más nyelvtörténeti szótártípusnál jóval nehezebb feladatot jelent. Ennek földerítése tulajdonképpen etimológiai állásfoglalást követel meg a szerkesztőtől - ezt a fentiekben idézett névcikkszerkesztési alapelv ki is mondja -, ám ezek az információk a névtárban, mivel nem etimológiai szótárnak készült, rejtve maradnak. Egy-egy szócikkbe tehát valójában a morfológiailag azonos felépítésű és etimológiai szempontból egybetartozó neveket sorolta a szerző. A névcikkek közötti összefüggésekre, etimológiai kapcsolatokra utalások hívják fel a figyelmet. Az így kialakított névcikkek címszavainak a meghatározása is sajátos megoldásokat követel meg. A nyelvtörténeti szótáraknak az az általános gyakorlata, hogy címszó-meghatározásukban a szótárkészítés korának a nyelvét veszik alapul, itt nem volt követhető, mivel a névadatok jó része mai nevekkel közvetlenül nem azonosítható, főleg a személynévrendszer többrendbeli strukturális változásainak a következtében. Emiatt a névcikkek élén nem sztenderdizált alakok állnak, hanem az oda besorolt névadatok írásváltozatai. így a címnév csak kivételesen áll magában, a betűhív formák száma egy-egy gazdagabb adatolású névcikkben akár tízes nagyságrendű is lehet. Ha a nagyszámú írásváltozat között jól elkülöníthető csoportok mutatkoznak, akkor ezek - mintegy alcímneveket alkotva - a névcikken belül számozással elkülönítve kisebb alcsoportokba vannak besorolva. A terjedelmesebb névcikkek belső tagolása azonban ennek következtében nem mindig tekinthető át könnyen, s a csoportosítás logikája sokszor nehezen követhető. Emellett az azonos alcímek alá vont névadatok nagy gyakorisági eltéréseket is mutathatnak, ami szintén csak tüzetes vizsgálódásokat követően derülhet ki. A tájékozódás megkönnyítésére azonban minden egyes eltérő írásképet mutató névadat (azaz minden címnéwáltozat) utalónévként is szerepel a betürendileg megfelelő helyen.