Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)
Szemle, ismertetések - Hoffmann István: Fehértói Katalin : Árpád-kori személynévtár (1000-1301) [Katalin Fehértói : Onomastic register of the Árpád-era (1000-1301)] 300
használnia a szerkesztőnek - ezekről a forrásjegyzékből (25-29) tájékozódhatunk -, ám azt csak helyeselni tudjuk, hogy a kevésbé megbízható kiadványokat nem vette figyelembe. A fentiek szerint meghatározott forráskörből Fehértói Katalin a személynevek közrebocsátásában teljességre törekedett. Ettől csak ott tért el az adatok megrostálásával, ahol a nagyon gyakori névelőfordulások (Petrus, Michael stb.) idézése különösebb nyelv- vagy művelődéstörténeti haszonnal nem járt volna. A válogatásban azonban ilyenkor is tekintettel volt a név idő- és térbeli megjelenésére, a néwiselő társadalmi állására stb. A szerző a bevezetőben arra is felhívja a figyelmet, hogy a névtár kronológiai határainak a megválasztása névtani szempontból is indokolt (8): az Árpád-korban ugyanis az egyelemü nevek2 jellemezték a magyar névrendszert, míg a 14. század első harmadától kezdve egyre inkább elterjedt az oklevelezésben az ún. dictus-os névforma használata, ami Fehértói szerint a kételemű névrendszer kialakulására utal. E névrendszertani megjegyzés igazolása nyilvánvalóan a későbbi kutatások feladata lehet, s ehhez már maga az ÁSz is kiváló forrásanyagot nyújt, hiszen jó néhány dictus-sal kapcsolt nevet találunk benne: Petrus dictus Agh, Johannes dictus Balogh (a névtár az ilyen neveket természetszerűen mindkét tagja alapján besorolja). Ezektől függetlenül persze tekinthetjük az Árpád-kor végét névrendszertani értelemben is korszakhatárnak, mivel jól tudjuk, hogy a nyelvi változások - még egy olyan, kulturális körülmények által erősen meghatározott szócsoport esetében is, mint amilyen a személyneveké - hosszú időn át zajlanak. A neveket minden egyes adat esetében gazdag szövegkörnyezettel együtt adja meg a szerző, aminek névtani szempontból nagy jelentősége van, hiszen a források a személyek azonosítására többnyire nem pusztán egy-egy tulajdonnevet használnak, hanem egész sor más körülményre is utalnak. Az ún. filius-os nevek az apa nevét is megadják (Luka fdius Stephani), de az említés utalhat nemzetséghez való tartozásra (Luka de genere Guthkeled), lakó- vagy származási helyre (Luce de Sarou), foglalkozásra (Moukam, Lukam ... custodes silve Scekas), a néwiselő társadalmi helyzetére, rangjára (Luca episcopus), sőt ezek közül egyszerre akár több körülményre is (Comes Luka filius Iwan de Karcha). Arra is van persze példa, hogy a név önmagában szerepel, vagy valamilyen lajsromban felsorolva egész sor más névvel együtt említik. A neveket befoglaló nyelvi szerkezetek sokfélesége, az itt közölt információk sokszínűsége szintén kitűnő kutatási lehetőségeket kínál. A különféle névfajták közül a szerző tipográfiailag is elkülönítette, s ily módon könnyen vizsgálhatóvá is tette a nemzetségneveket (*) és a női neveket (°). 2 Az egyelemü, kételemű személynév kifejezés helyett célszerűbbnek látom az egyrészes, kétrészes személynév terminus használatát, mivel az egyrészes nevekben is lehetnek névelemek; tő- és képzőmorfémák stb.
