Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)

Szemle, ismertetések - Hoffmann István: Fehértói Katalin : Árpád-kori személynévtár (1000-1301) [Katalin Fehértói : Onomastic register of the Árpád-era (1000-1301)] 300

nyelvtört éné széknek ebben a folyamatban rendre az a szerep jutott, hogy figyelmeztessék történettudós kollégáikat az általuk felhasznált nyelvészeti ismeretanyag bizonytalanságaira. Mindez azt mutatja, hogy azokban a kutatási témákban, amelyekben a különböző tudományágak munkája erősen egymásra épül, s így eredményei szorosan kiegészítik egymást, különösen feltűnővé válhat, ha egy-egy részterület művelése valamelyest elmarad a többiétől. A különböző történeti érdeklődésű diszciplínák együttműködésére a magyarság történetének kutatásában annál nagyobb szükség van, minél korábbi időszak megismeréséről van szó. A magyar nyelvtörténetírás különféle módszerek alkalmazása révén több ezer évre visszamenően tud nyilatkozni a magyar nyelv múltját illetően, ám a feltárás mélységének és hitelességének a vonatkozásában a magyar nyelvű írásosság első emlékeinek a megjelenését követően számottevően megnőnek a kutatások lehetőségei. Ebből adódóan az Arpád-kor magyarságtörténetének jó néhány kérdését - és nem csak az olyanokat, amelyek a nyelv belső rendszerét, struktúrájának a szabályszerűségeit érintik - a történeti nyelvtudomány eredményei nélkül tárgyalni nem lehet. Amit a nyelvtörténész az Árpád-kor nyelvéről tud, azt jórészt a korból fennmaradt nyelvi emlékekből tudja. Nem csupán azokból persze, hiszen a nyelvemlékek elemzése, interpretálása a nyelvtudomány egész ismeretanyagára támaszkodva történik, a mindenkor érvényesnek tartott - azaz a tudományos megismerés fejlődését tükröző - tudományos elméletek és módszerek felhasználásán alapul. Ebből adódóan a nyelvtörténetírás állandóan felül kell, hogy vizsgálja a különböző forrásokból vett ismereteit s az ezekből leszűrt eredményeit, azaz a nyelvtörténésznek a mindenkori tudását időről időre újra és újra szembesítenie kell a források anyagával. Ez a feladata még akkor is meglenne, ha a forrásoknak állandó, változatlan körével számolhatnánk csupán, de nyilvánvalóan fokozottan áll az olyan esetekben, amikor - a kutatók örömére és a vizsgálatok nagy hasznára - újabb és újabb források válnak kutathatóvá, és kerülnek be a tudomány vérkeringésébe. Közismert dolog, hogy az Árpád-kori forrásaink óriási többsége (a Halotti beszéd és könyörgés, valamint az Ómagyar Mária-siralom kivételével valójában mindegyike) szórványemlék, azaz olyan, többnyire latin nyelvű szöveg, amely magyar elemeket, főleg hely- és személyneveket tartalmaz. E források nyelvtörténeti szempontú feltárása alapvetően a történeti névkutatás feladata, s még a hang- és helyesírás-történeti, alak- és szótörténeti hasznosításuk is igazából csak e szakterület eredményeire alapozva képzelhető el. E tudományág komoly eredményeket ért el az Árpád-kor névtörténetének vizsgálatában, elég ha e helyütt csupán Melich János, Gombocz Zoltán, Pais Dezső, Bárczi Géza, Kniezsa István ide vonatkozó munkásságára utalunk. Az Árpád-kori nevek és az őket tartalmazó nyelvemlékek vizsgálata különösen a 20.