Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)

Szemle, ismertetések - Szende Tamás: Fónagy Iván 1920-2005 275

2. A valóságfeltárással kapcsolatos, közelebbről a nyelvi közlemény információtartalmát érinti Fónagy központi szerepű, fő tétele, a „kettős kódolás" elmélete. Maga a kifejezés eredetileg mást jelöl: a képies (vagy általánosabban: perceptuális) és a verbális tudatelemek együttes működését, amely felfogás - Nyíri J. Kristóf szavaival - „a filozófia egész története során, Platóntól Wittgensteinig jelen van". A nyelvészet szaktudományos közismeretében azonban már a Fónagy-féle értelmezés vált honossá. Nem is tudunk másra gondolni, mint amit a szerző ért rajta, annyira közös kincsünkké vált. Éppen ezért megelégedhetünk az alapgondolat felidézésével, a kijelentés modalitású közlések példáján. Bármely kijelentés rendelkezik - Griece-szal szólva - egy 'natural' vagy 'non-natural meaning' ('meant N' or 'meant NN') komponenssel. Nevezzük ezt a fogalmi tartalmú jelentés-összetevőnek, amely tehát bele van kódolva a közleménybe. Ámde az implementációig eljutva maga ez a tartalmi összetevő keresztülfut egy másik kódolási eljáráson is, és a majd elhangzó nyelvi alakzat ezzel a művelettel válik teljes közleménnyé. A müvelet, az érzelemkifejezésé, azaz a kijelentésben foglalt megnevezéshez vagy tényálláshoz való viszony mimetikusan, illetve az artikuláció módjában megváltoztatja az ejtést. Legközvetlenebbül erre az emfatikus alakzatok használatában ismerünk rá. A beszéd tehát ebben az értelemben „kettős kódolású". 3. A „kettős kódolás" koncepciója valójában keretelmélet, amelyben elhelyezhetővé válik a nyelv rendszerszintjeinek mindegyike. Mi a helyzet a szintaxisssal? Igen, az elv működése itt is nyilvánvalónak látszik. A költői nyelv számos megoldása, példája azt tükrözi, hogy a szokványos szórend megbomlik, a szöveg valójában kifejező szintaktikai átszerkesztésen (syntactic gesturing) esik át, és ennek nyomán valamilyen értelemben vett többlettartalommal telítődik. Az értelmezés alapjául Bally megállapítása szolgál, amely szerint minden „megzavart" szerkezetű mondat mögött egy semleges, azaz szabályos szerkezetű másik húzódik meg. Ehhez viszonyítva minősül a ténylegesen elhangzó megfelelő nem szabályosnak. Az alapul szolgáló szerkezet természetesen eltérően lehet szabályos a szerkezeti egységek sorrendje szempontjából attól függően, hogy mondjuk az adott nyelv alany- vagy topikprominens. A lényeg az eltérés maga, amely a jegyes és a nem jegyes (marked vs. unmarked) szembenállását jelenti. Az elemzésbe vont költői példák sokasága bizonyítja azután, hogy melyek azok a tartalmi többletek, amelyeknek a választása végett a lírikus a második, az újrakódolás mellett döntött. Egyidejűleg persze számolnunk kell azzal is, hogy a metrikus-rímes költészetben erős kényszerek még külön is kordába szorítják a szórend megválasztását. E tényben azonban ismét csak járulékos információk (mental contents) közvetítését kell látnunk, nem pedig valamiféle erőltetett vergődést a szótagszámok, a rímek vagy a ritmikai képletek tartása végett.