Nyelvtudományi Közlemények 102. kötet (2005)

Szemle, ismertetések - Szende Tamás: Fónagy Iván 1920-2005 275

nyelvi jel nem egyszerűen valamilyen önmagában adott, Ding an sich típusú széma, persze így is egy rendszer elemeként, hanem hordozója saját történetének. Ez a történetiség azonban nem korlátozódik az újgrammatikus iskola felfogása szerinti, eredeti és jelen állapot közötti fejlődésmenetre, hanem olyan, amelynek jelen valósága - remotivációkban, a költészet kifejező stílusfogásaiban, és így tovább -, tehát az aktuális közlésben is megnyilatkozik, megnyilatkozhat. Az oeuvre - emellett - utal egy másik indító meghatározottságra is. Ez Freud tanítása, illetve a távolibb háttérben Jung elmélete a kollektív tudattalanról. Legalábbis áttételekkel, de végső soron ezek vezetik el Fónagyot saját „kettős kódolás" elméletének kidolgozásáig (1. lejjebb). E két fő eszmei vonal metszéspontja az elemzések és értelmezések origója, természetesen a szerző szaktudományos kultúrájának teljes terében, középpontként és kiindulásként. Az alapkérdés: hogyan értelmezzük ebben a szemléleti keretben mindazt, ami a nyelv? A mélyfúrásokhoz Fónagy Iván kutatásainak módszertani arzenálja pedig rendkívül gazdag, a fogalmi analízistől a kísérleti fonetika, a beszédakusztika, az észlelési tesztek és statisztikai eljárások (például az Osgood-skála) eszköztárára is kiterjedően. A tematika és a problémakezelés tételei nála sokszor catena szerkezetet alkotnak, és a tételek láncolata lazább-szorosabb szövésű, konzisztens koncepcióban teljesedik ki. Az összefoglaló művet alapul véve, a „Languages within language" jól példázza ezt, a következők szerint. l.Az indítás szakmatörténetileg távoli pontra megy vissza, a nyelvi jel önkényességének újratárgyalásával. A szerző a „Kratylos" végső következtetésének lapidaritását igyekszik feltörni azzal, hogy a nyelvi jelek állományában nemcsak önmagukban adottan vannak számottevő mennyiségben eleve motiváltak (mint az onomatopoetikus elemek), hanem a jelek teljes készletét tekinthetjük úgy, mint amelynek egységei a motiváltság mértéke szerint indexálhatók. Igazolásul azt is kimutatja, hogy remotivációjuk - ha ilyenek megjelennek -interlingválisan nagyjából azonos módon történik. Ezt kísérletes tényfeltárással igazolja, elsősorban annak kimutatásával, hogy a nem rokon nyelvek között vizsgálva is az onomatopoetikus lexikai egységek fonetikailag-fonológiailag sokkal közelebb esnek egymáshoz, mint az ebben a tekintetben semlegesek. A jelek (részleges) motiváltsága kézenfekvően hozzájárul a nyelvi közlés valóságfeltárásának mélységélességéhez. Ennek intézményes forrása a szótári állomány körében általánosságban is az a tulajdonság, hogy eltérő pontosságú a valóságra utalás maga. Más szóval: a referenciális erő tekintetében szóhasználatunk azért nagyon változó, mert ez a képesség, legalábbis részben, magának a szónak inherens tulajdonsága. A további pontosítást az úzusban pedig a kontextusnak kell elintéznie.