Nyelvtudományi Közlemények 101. kötet (2004)

Kisebb közlemények - Honti László: Mítoszok a magyar nyelv eredete körül [Myths about the origin of the Hungarian language] 137

rokonság gondolatát igyekezett a kor írni-olvasni tudó társadalmának tudatába plántálni. Ez utóbbiak rendszerint a XVI. századtól tevékenykedett nyelvtanírók közül kerültek ki, mint pl. Sylvester János, Geleji Katona István, Komáromi Csipkés György. A magyar nyelvtudomány történetének kutatója, Hegedűs József a héber felé fordulást tanulságosan magyarázta: „Szemben [azzal] az általánosnak mondható felfogással, amely szerint a magyar nyelvhasonlítás kezdeteit (XVI-XVII. század) a héber-magyar nyelvhasonlítás jellemezte, arra az álláspontra vagyunk kénytelenek helyezkedni, hogy a héber-magyar nyelvhasonlítás is a XVI-XVII. századi magyar nyelvészeti irodalom alaphangját: a magyar nyelv társtalanságát, az (indo)európai nyelvektől való teljes eltérését és különleges, eredeti jellegét tükrözi sajátos formában" (Hegedűs 1966: 90). A XVII. századtól egy másik irányzat is jelentkezik, ennek képviselői keleti nyelvrokonokat véltek felfedezni a hunok, a szkíták (vö. szittya), az avarok és a törökségi népek nyelvében, de már a finn és a magyar közti rokonság is felvetődött, igaz, eléggé tétován (Hegedűs 1966: 108, 110-113). 1.2. A rokonság keresésének igényét nyilvánvalóan az váltotta ki az egymást követő nemzedékekben, hogy felismerték nyelvünknek a környezetében való elszigeteltségét, társtalanságát. Keserűen eszméltek rá: „egyedül vagyunk a szláv és germán tengerben". A bús honfiak ezért keresték távoli tájakon beszélt idiómákban, többnyire erősnek és gazdagnak hitt vagy romantikus színben feltűnt népek nyelvében anyanyelvük testvéreit. A XIX-XX. században átszakadt a gát: találtak is félszáznál is jóval többet, amelyek közül csak néhányat említek meg: kínai, japán, sumer, dravida, etruszk, törökségi és indián nyelvek. A finnugor rokonságot nem látva eléggé előkelőnek, az álmodozók minden kontinensen véltek nyelvrokonokat találni, és egyre erősebben gyalázkodó hangnemben igyekeztek elnémítani a „felfedezéseiket" bíráló szakembereket. Ez a „nemes" hagyomány a XX. század második felében érte el tetőfokát. 2. A következőkben az utóbbi kb. ötven évben feltűnt vadhajtásokról adok igen rövid áttekintést. Aki alaposabban kíván tájékozódni, annak figyelmébe ajánlom Rédei Károly könyvét (Rédei 2003). 2.1. A nyelvtudományi szempontból képzetlen, de idegen nyelveket akár igen alacsony szinten is ismerő emberek hamar észreveszik, hogy a germán nyelvek (pl. a német és az angol), a szláv nyelvek (pl. az orosz és a lengyel), az újlatin nyelvek (pl. az olasz és a francia) számos ősi (nem csak újabb kori idegen eredetű) szavának hangalakja és jelentése vagy (majdnem) teljesen azonos, vagy legalábbis nagyfokú hasonlóságot mutat. Éppen ezért a semmiféle tudományos tevékenységet nem folytató dilettánsok is elsősorban a szókincs elemeire vetik rá magukat, amikor a magyar és az azzal összekapcsolni, rokonítani kívánt nyelv vagy nyelvek szókincséből szemezgetve állítanak egymás mellé szavakat, és ujjongva teszik közzé „felfedezéseiket". Néhány példával illusztrálom az ilyen