Nyelvtudományi Közlemények 100. kötet (2003)

Tanulmányok - Bakró-Nagy Marianne: Az írástudók felelőssége [The responsibility of the intelligentsia] 46

60 BAKRO-NAGY MARIANNE ezeket alkalmazó uralisztikát), másrészt viszont nem is alkalmazza őket2

, azaz nem vizsgálja meg, hogy például a Dixon-féle diffúzió-modell magyarázó ereje mennyivel nagyobb az uráli és/vagy nem-uráli nyelvek különféle egyezéseit vagy különbségeit illetően, mint a hagyományos módszerek. Marcantonio vagy nem tudja, vagy nem érti, mi a családfa-modell lényege", azt, hogy a hajdan volt feltehető valóságot, nyelvek leszármazását van hivatva szemléltetni egy metafora segítségével, márpedig egy metafora és az, amit szemléltet, nem azonosak egymással. Nyelvek genetikus, családfával modellált kapcsolata természetesen nem zárja ki e nyelvek egymás közötti másodlagos egyezéseinek vagy más nyelvekkel való kapcsolatának különféle (tehát pl. kölcsönzésen alapuló) viszonyát; mindennek elismerése és figyelembe vétele azonban nem érvénytelenítheti a családfával modellálható genetikus kapcsolatukat. E modell tehát, éppen az egymással rokonítható nyelvek egyéb, szövevényes viszonyaiból következően szorulhat kiegészítésre vagy módosításra, de legalábbis az uráli nyelveket illetően mindaddig nem vethető el, ameddig - és nem a Marcantonio-féle igen kevéssé kompetens módon -jobbat, adekvátabbat nem állítanak helyette. A könyv másik módszertani hibája éppen az előbb mondottakkal van kapcsolatban. A szerző sem a nyelvi tényanyagot, sem a tőle alkalmazott, sem az általa javasolt módszereket nem ismeri kellőképpen ahhoz, hogy kritikái vagy javaslatai relevánsak, komolyan vehetők lennének. (Ami különösképp a bibliográfia láttán meglepő, ugyanis széles olvasottságról tanúskodik.) Továbbá az, hogy tárgyalás-és érvelésmódja, a nyelvi anyag kezelése tekintetében elfogult, s ezért nem felel meg annak az etikai követelménynek, amelynek birtokában leírt szavai hitelessé válhatnának. Legvégül erre is hozok egyetlen példát. A szerző visszatérő, az egész könyvre jellemző érvelési módját a tudatos vagy nem tudatos ferdítések sorra jellemzi. A negyedik fejezet végén (133), amikor arról beszél, hogy a legtöbb (sic!) uráli etimológia hasonlóságnak, semmint megfelelésnek értelmezendő, mások mellett Mikolának (1976) arra a - nem csupán a finnugrisztikában, de az etimologizálásban általában érvényesítendő, s alapvető módszertani követelményt megfogalmazó - dolgozatára hivatkozik, amelyben szerzője a jelentéstani egyeztetésnek a hangtani egyeztetéssel azonos jelentőségét hangsúlyozza; Mikola meggyőző 2 Aligha tekinthető alkalmazásnak ugyanis az a távolról a Nichols-módszerre emlékeztető rövid javaslat (250), amely az eurázsiai areában jelentkező, azonos funkciójú és alakú morfok eredetét „magyarázza". 3 Ami annál is különösebb, mert például Dixon megfogalmazásai mögött jóval differenciáltabb szemlélet tükröződik, mint Marcantonio esetében; csak egyetlen példát idézve: „Rather than asking whether a form of a family tree is appropriate to the language situation in somé newly studied regi on, it has often been simply assumed that it is. What began as a metaphor has been ascribed r e a 1 i t y, and has acted to constrain enquiry along narrow lines" (Aikhenvald - Dixon 2001: 6-7; ritkítások tőlem - B.-N. M.). Erős kritikáiban éppen Marcantonio az, aki elvéti a különbségtételt metafora és valóság között.