Nyelvtudományi Közlemények 100. kötet (2003)

Tanulmányok - Bakró-Nagy Marianne: Az írástudók felelőssége [The responsibility of the intelligentsia] 46

Az írástudók felelőssége 61 példákkal illusztrálva amellett érvel, hogy egy sor esetben a szigorúan szisztematikus hangmegfelelési hiányok ellenére, az egybehangzó jelentéstani képviseletek miként szólnak egy etimológia érvényes volta mellett. Másként fogalmazva: a hangtani és a jelentéstani kritériumok egyaránt figyelembe veendők egy szóegyeztetés felállításakor. Mi történtik Mikola máig érvényes mondanivalójával Marcantonio érvelési technikája következtében? Nos, egyszerűen megsemmisül. Mikola idézése előtt először Collindert (1960), majd Aaltot (1975) citálja arra vonatkozóan, hogy az uráli etimológiák problematikusak lehetnek; mindkettőjüket úgy, hogy eredeti mondanivalójukat kiemeli szövegösszefüggésükből. Ezután következik Mikola, aki - hasonlóan az előzőkhöz, mondja a szerző - észreveszi, hogy az uráli nyelvek között szép számú olyan etimológia van, amelyeknek a jelentése és nem a hangalakja állandó („stable"). Most érdemes eredetiben idézni Marcantonio szövegét: „He [ti. Mikola] concludes that in U historical linguistics the phonological criteria cannot hold that priviliged position they normally hold within comparative linguistics" (133). (Ezek után Häkkinen 1996, Sammallahti 1988, Décsy 1990 stb. következik, hasonlóan koncepciózusán idézve.) Azaz mintha Mikola azért hangsúlyozná a jelentések egyeztetésének fontosságát az uráli etimologizálásban, mert hiányoznak belőle a hangtani egyeztetéshez szükséges feltételek, és a fonológiai kritériumoknak ezért nem lehet olyan kivételezett pozíciója, mint az összehasonlító nyelvészetben „normálisan" (?) van. Mikola mondanivalójában természetesen nyoma sincs annak, amit a szerző tulajdonít neki. Éppen ellenkezőleg: a „lazább" hangtani megfeleltetések lehetőségét Mikola azért emeli ki, mert amazokon is alapulhatnak jó etimológiák, ha a jelentéstani szempont egyenlő eséllyel esik a latba felállításuk esetében. Ha ez lenne az egyetlen eset, amelyben a szerző helytelenül interpretálja valakinek az állítását, még véletlennek is vélhetnénk, ám túl gyakoriak ahhoz, hogy ennyire jóhiszeműek lehetnénk. Ismertetésemben a fejezetek rendjét követtem; ha a szerző munkájának minden egyes kritikára és/vagy korrekcióra szoruló állítását fölsorakoztattam és elemeztem volna, valószínűleg kétszer akkora terjedelmű írás kerekedett volna ki belőle, mint az övé. Ez egyrészt lehetetlen, másrész pedig felesleges is. Remélem, mondandóm során kiviláglott, miért gondolom így. írni persze mindenki azt írhat és úgy, amit és ahogyan tud vagy kedve tartja. Az azonban már egészen más kérdés, hogy hol, miként jelenik meg, amit leírt. Az ugyanis mindig a kiadó felelőssége, mint ahogyan ebben az esetben is az: csak csodálkozhatunk, hogy a Publications of the Philological Society tiszteletreméltó sorozatában miként jelenhetett meg ez az egyébként példásan szerkesztett, gördülékeny stílusú írás. Ám van még egy kérdés, ami sajnos nem kerülhető meg: az uralisztika művelőinek sürgősen el kellene gondolkodniuk azon, miféle felelősség terheli őket azért, hogy 2002-ben eredményeik úgy is interpretálhatók, ahogyan e könyvben láttuk.