Nyelvtudományi Közlemények 100. kötet (2003)

Tanulmányok - Bakró-Nagy Marianne: Az írástudók felelőssége [The responsibility of the intelligentsia] 46

Az írástudók felelőssége 59 kozással) a grammatikaiizálódási folyamatok gyors vagy éppen hirtelen lezajlásáról tudottakkal, illetőleg az uráli nyelvek jelenlegi tipológiai (agglutináló) karakterével: lehetnek valóban régi nyelvek az uráliak („old languages"), de inkább arra hajlik, hogy relatíve fiatalok („relatively young"), s hogy legalábbis „közvetlen" elődeiknek relatíve egyszerű lehetett a morfológiai szerkezete. Az azonban, hogy ez milyen relatív kormeghatározást, milyen eredet-meghatározást jelent, s szorosabban mit jelent az uráli nyelvek eredetét illetően, továbbá mit kell érteni „fiatal" és „régi" (??) nyelveken, számomra sajnos nem derült ki. Az azonban igen, hogy tipológiának, grammatikai izálódási folyamatoknak és nyelvtörténetnek ilyesfajta összevegyítése aligha szerencsés vállalkozás. 2.9. A könyv két utolsó fejezete, a kilencedik és a tizedik, egyrészt a könyvben eddig összefoglaltak kiegészítését („9. Completing the Picture: Proper Names, Archeology and Genetics" 252-268), másrészt pedig összefoglalását („10. Summary and Conclusion", 269-278) célozzák. A kép kiegészítése abban merül ki, hogy sorra veszi aßnn és a magyar elnevezések etimológiáit, néhány régi magyar méltóságnevet, néhány földrajzi nevet, s semmitmondó genetikai és archeológiai adatokat sorol elő. Konklúzióját érdemes megint szó szerint idézni: „One may conclude this chapter by stating, following Häkkinen... that there is no self-evident link between the linguistic tradition, and the genetic and archeological findings" (268). Azt hiszem nem volt még olyan, tudományát komolyan vevő finnugor nyelvész, aki ennek az ellenkezőjét állította volna. Az utolsó fejezet nem más, mint a könyvre mindvégig jellemző, szélsőségesen és sokszor bombasztikusán megfogalmazott állítások sora arról, hogy miért tarthatatlan immár az uráli nyelvek rokonságának hagyományos felfogása, miért elégtelen az összehasonlító módszer, miért, milyen emocionális okok indokolják a ragaszkodást a régi felfogáshoz, hogy eljött az ideje a paradigma felülvizsgálatának és hasonlók. 3. Mi a baj Angela Marcantonio könyvével? Miért, hogy az olvasó kezdeti elvárásai fokozatosan szertefoszlanak, és átadják helyüket a csalódottságnak és - a recenzens nem szégyelli bevallani - némi dühnek is? Alapvetően a következők miatt. A szerző egyik célkitűzése, mint láttuk, annak bizonyítása, hogy a családfamodell nem alkalmas az uráli nyelvek egymáshoz való viszonyának modellálására. A családfa-modellt illető erős fenntartásai nem kis mértékben az utóbbi időkben jelentkező, főként R. M. W. Dixon (pl. 1997) és J. Nichols (pl. 1992) nevével fémjelzett elgondolásokból táplálkozik; rendre hivatkozik is rájuk (pl. 184, 201, 276 stb.). A problémát a szerző esetében azonban az okozza, hogy egyrészt nem képes kritikával kezelni az előbb említett elgondolásokat (még töredék annyi kritikával sem, mint a családfa-modellt, az összehasonlító módszert, illetőleg az