Nyelvtudományi Közlemények 100. kötet (2003)

Tanulmányok - Bakró-Nagy Marianne: Az írástudók felelőssége [The responsibility of the intelligentsia] 46

56 BAKRO-NAGY MARIANNE statisztikai módszerben jelöli meg a szerző. Végkövetkeztetése pedig az, hogy (152) ugyan nem minden etimológia minősül véletlen egybeesésnek, ám ezek nem bizonyíthatják a rokonsági kapcsolatot. Az, hogy valójában mit bizonyíthatnak, így fogalmazódik meg: szélesebb, eurázsiai összefüggésben kell megvizsgálni őket, mert kiderülhet hogy „...the relationship between thèse lexical items is to somé extent of genetic nature." (Az nem világos, mit kell érteni „bizonyos mértékű" genetikai kapcsolaton.) A módszer maga Ringe (pl. 1992) adaptációja, amelynek révén Marcantonio nem azért nem juthat érvényes következtetésekre, mert rosszul alkalmazza, hanem azért nem, mert az a nyelvi anyag, amin számításai alapulnak, egyszerűen irreleváns. Például két mintával dolgozik (140), Janhunen (1981) „biztos" etimológiáival és az UEW testrészneveivel. Továbbá kontroli-statisztikát is ígér, amit a kötet gondos áttanulmányozása ellenére sem lehet megtalálni. Rekonstruált szókincs esetében az ilyesfajta, erősen korlátozott mennyiségű szó nem hozhat releváns eredményt, s valószínűleg még tendenciák megjelölésére is csak fenntartásokkal lehet alkalmas. A nyelveket koncepciózusán válogatja, illetőleg csoportosítja (140); a magyar önállóan áll, a lapp egyetlen nyelvnek számít, a permi és a volgai nyelvek összesen ötnek (!?). A fonémákat szelektálja, továbbá a megfeleléseket összemossa (143), például a #C ~ #0 megfelelést nem veszi tekintetbe, mondván, hogy a 0 statisztikailag nem releváns (141). Ez utóbbi már-már elképesztő és azt sugallja, hogy a szerző, aki egyébként az általános nyelvészet előadója, nem tulajdonít jelentőséget például az s ~ semmi megfelelésnek sem fonológiailag, sem a hangtörténetben. Ha semmi mást nem tekintünk, csak az imént felsorakoztatottakat, már érdektelen minden következtetés, ami a számításokból adódik. 2.6. A hatodik fejezet („Borrowed or inherited?" 154-179) két alapgondolatra épül. Egyrészt arra, hogy az újgrammatikusok szerint az ősi szavak szabályos hangtörvényeivel szemben a jövevényszavak szabálytalanok, másrészt meg arra, hogy az átvétel során a jövevényszavak adaptálódnak, minek következtében megkülönböztethetetlenek a nem-kölcsönzött szavaktól, s ezért nem alkalmasak arra, hogy nyelvek kapcsolatának természetére fényt derítsünk általuk. Az első elgondolással kapcsolatban csak annyit kell megjegyeznünk, hogy ilyen nem létezik, némileg is képzett nyelvtörténész ilyet komolyan soha nem állíthatott. A szókölcsönzésnek, s ennek keretében a hanghelyettesítéseknek éppúgy megvan a maga szisztematikus volta, mint az egymással genetikus kapcsolatban lévő nyelvek vagy dialektusok közötti hangmegfeleléseknek. Annyira megvan, hogy a helyettesítő hang az átvevő nyelvben több-kevesebb biztonsággal akár meg is jósolható. Mindehhez Marcantonionak elegendő lett volna megismerkedni például a „potenciális fonéma" fogalmával, avagy egyszerűen komolyan venni a jövevényszó-tanulmányok (ebből pedig akad néhány az uralisztikában) ide vonatkozó fejtegetéseit. Ami a hanghelyettesítések által felismerhetetlenné tett jövevényszavakat illeti (155-156), nos, arról legyen elég annyit megjegyezni,