Nyelvtudományi Közlemények 100. kötet (2003)

Tanulmányok - Bakró-Nagy Marianne: Az írástudók felelőssége [The responsibility of the intelligentsia] 46

50 BAKRO-NAGY MARIANNE lom...). A fejezet második részét Budenz József és Otto Donner kritikája teszi ki. Hat oldalon elemzi Budenz „eredeti" adatait (37-42), mégpedig szép diagramokkal illusztrálva (40), hogy ma már mennyi nem állja meg a helyét közülük, ti. az UEW adataival összevetve. Majd pedig Donner kritikája (42-46) kerül sorra, mondván, hogy a finnugor és a szamojéd ág közelebbi kapcsolata Donner vizsgálatai alapján nem bizonyítható. Már a megelőző pontban rámutattam, miért tarthatatlan és illogikus mindaz, amit Marcantonio rajtuk, illetőleg rajtuk keresztül az uralisztikán számon kér. Nem meggyőzőbb az ural-altáji hipotézis futó ismertetése sem (48-49), alig érthető ugyanis, hogy mindennek mi köze van az uráli nyelvek összetartozásának kérdéséhez, hacsak az nem, hogy mintegy hátterül szolgáljon a szerző kedves, az egész könyvön végighúzódó elgondolásához az altáji, illetőleg paleo-szibériai nyelvek és az uráli nyelvek kapcsolatát illetően. A fejezetben leírtak összefoglalását egy meglehetősen szerencsétlenül megválasztott, ti. politikai összefüggéseket taglaló rész (51-54) zárja - olyan, amelyet a finnugristák már unalomig ismernek - az Osztrák-Magyar Monarchia, illetőleg az ugor-török háború ideológiai hátteréről, a szovjet-orosz politikai befolyás hatásáról, s mintegy „újdonságként", a finnek eredetkereséséről a legutóbbi időben. Marcantonio „a sorok között olvasva" hozza meg azt a következtetését (bár olvashatott is volna éppen minderről a magyar nyelven megjelent „délibábok" között, például a fent idézett Rédei-könyvben is), hogy politikai nyomás nehezedett mind a finnekre, mind a magyarokra akkor, amikor az altáji rokonság gondolatát a háttérbe kellett szorítaniuk. Érdekes lenne megtudni, ma milyen érdekek nyomása érvényesül az uralisztikán? 2.3. A harmadik, rövid fejezetben (45-68) a szerző az uráli paradigma modern interpretációját mutatja be („Modern interprétation of the Uralic paradigm" 54-68). Ennek érdekében először az uráli nyelvcsaláddal kapcsolatos korszakolási elgondolások közül vesz sorra néhányat (56-58), majd bemutat ötöt a finnségi nyelvek csoportosításáról kialakított elgondolások közül (57), továbbá Häkkinen (1983), Viitso (1997) és Salminen (1999) családfa-modelljét (vajon miért csak ezeket?), valamint Hajdú (1975) és Kulonen (1995) izoglossza-elrendezéseit (58-64). Az utóbbiakat maga is „izoglosszáknak" jelöli meg az ábra-aláírásokban is, s éppen ezért érthetetlen, hogy miért a hagyományos családfa-modell változataiként ismerteti őket: elképzelhetetlen ugyanis, hogy a szerző ne tudná, mi a különbség a családfa és az izoglossza fogalma között. Összevegyítésük viszont megfelel a szerző ama célkitűzésének, hogy mintegy bizonyítsa, mekkora eltérés van az uráli nyelvek csoportosítását illetően (55). Eltérés természetesen van, amihez azonban a merőben más aspektusú családfa- és izoglossza elrendezéseknek semmi köze. A rokonsági kapcsolat elutasításaként a Pusztay-modellt (1997), illetőleg a Sprachbund-típusú hipotézist, a lingua franca lehetséges funkcióját ismerteti (64-66), s ez rendjén is van. Az már azonban kevésbé, hogy