Nyelvtudományi Közlemények 100. kötet (2003)

Tanulmányok - Bakró-Nagy Marianne: Az írástudók felelőssége [The responsibility of the intelligentsia] 46

Az írástudók felelőssége 51 míg a hagyományos modell erős kritika tárgyaként jelentkezik szövegében, addig az utóbbit nem értékeli (holott ezt akár a kritikákból merítve is megtehette volna: pl. Laakso 1997). A szélesebb nyelvcsaládokat, a nyelvkeveredést illető elképzeléseket sem kezeli több kritikával (66-67), végső következtetése viszont annál figyelemre méltóbb: a hagyományos felfogás azért szorul felülvizsgálatra, mert számosak a viták az uráli (és nem uráli) nyelvek egymáshoz való viszonyát illetően (67)! Utolsó megjegyzéseinek egyike pedig azért érdemes idézésre, mert megint csak rámutat Marcantonio bombasztikus kijelentéseket kedvelő ítéleteire: „There is something wrong with the way the Comparative Method is applied to these languages..." (68. - „Something is rotten is the state of Denmark", nem ismerős...?). 2.4. A negyedik, leghosszabb fejezet (68-134) címét azért kell okvetlenül eredetiben idéznem, nehogy a recenzens fordítási hibájául róják fel értelmetlen voltát: „Reconstructing the sound sturcture and lexicon of the Uralic family tree". Egy családfának, megmaradva a kifejezés metaforikus keretében, legfeljebb ágai, elágazásai, gyökere stb. lehetnek, szókészlete azonban aligha, hangszerkezete meg még úgy se. Ennyit a címről. E fejezet terjedelme nyilvánvalóan azzal a ténnyel hozható összefüggésbe, hogy a szerző - méltán - a tőle erősen kritizált összehasonlító módszer, valamint az alapnyelvi rekonstrukció működési területét ebben látja, s vitathatatlan is, hogy az uralisztika e területen alkotta meg legkidolgozottabb eredményeit. A tény azonban, hogy mindennek ellenére e fejezettel nem lehet, illetőleg nem érdemes részletesebben foglalkozni, abból adódik, hogy a szerző már-már hihetetlen mértékben érti félre, interpretálja elfogadhatatlanul a tényeket és összefüggéseket. Ezek közül csak néhánnyal foglalkozhatom illusztrációként. Rögtön a fejezet elején a szerző Janhunen (1981) tanulmányát jelöli meg az uráli nyelvcsalád rekonstrukcióját szolgáló legmodernebb alapmunkaként (69), fejezete kiindulópontjaként. Janhunen e dolgozata kétségtelenül mellőzhetetlen az alapnyelvi rekonstrukciót illetően, bár Marcantonio sehol nem indokolja választását. Ami annál is érthetetlenebb, mert ha egyszer elmarasztalja Janhunent azért, mert csupán a finn-permi és a szamojéd alapján, tehát az ugor nyelvek figyelmen kívül hagyásával rekonstruálja az uráli alapnyelv szavait, miért nem választott más korpuszt? Sammallahti (1988) például nem mellőzi az ugort, jóllehet kiindulása Janhunen, az UEW meg végképp nem hagy ki egyetlen „ágat" sem, bár rekonstrukciós metodológiája egyebekben eltér az előbb említettektől. Itt érdemes megjegyezni, hogy a szerző az UEW-et korábban (8) már kritikával illette azért, mert nem közli mindazokat a hangmegfeleléseket, amelyek rekonstrukcióinak alapját képezik, ezzel rögtön egy kalap alá vonva azt Budenz munkájával. E kritika érvényességéről lehet vitatkozni, arról azonban aligha, hogy az UEW rekonstruktumai mögött ne állna ott végiggondoltál! a finn-