Nyelvtudományi Közlemények 97. kötet (2000)

Tanulmányok - Csúcs Sándor: A permi vokalizmus története [The History of Permic vowel system] 3

34 CSÚCS SÁNDOR sal indokolható, mint az, hogy a KZ KP o ~ SO ç keletkezett volna az eredeti *w-k egy részéből nyíltabbá válással. Számomra Lytkin és Rédei őszürjén rekonstrukciójában a legnagyobb problémát az általuk feltett négy nyílásfokú rendszer jelenti. (Ugyanez a probléma jelentkezik Itkonen - Lytkin - Rédei őspermi rendszerében is. A kérdés részletesebb tárgyalását 1. később.) Mielőtt sajátjavaslatommal előállnék, hadd idézzem Dietrich Gerhardtnak a már többször említett hamburgi szimpóziumon elhangzott szavait: „Ein phonologisches System ist nicht wie die Entzifferung einer Schrift die bündige, eindeutige Lösung eines Problems (hier eines phonetischen), sondern ist Interpretation." (Gerhardt 1969: 173) Ebben az értelemben kérdezem, hogy nem lehetne-e a SO rendszert fonológiailag így interpretálni: i i u e e o a o (Itt az o a hagyományos jelölés szerint o, az o pedig o.) Ebben az esetben az a és o közti különbség fonológiailag úgy értelmezhető, hogy az a [+centr -lab], az D pedig [-centr +lab]. Az o és o között ebben az interpretációban is nyílásfok szerinti különbség van. A javasolt változtatás nem befolyásolja a többi magánhangzónak a fonológiai rendszerben elfoglalt helyét. A hangképzés szempontjából interpretációmat az indokolja, hogy Lytkin szerint a SO ç némileg zártabb, az g pedig némileg nyíltabb ejtésű, mint a többi nyelvjárás o-ja. így tehát egyformán indokoltnak tarthatjuk, mind az ç: o, mind az o: D jelölést. Természetesen felmerül a kérdés, helyes-e, hogy az a és o között kétségkívül fennálló nyílásfok-különbséget fonológiai szempontból nem vesszük figyelembe. Ezzel kapcsolatban utalni szeretnék arra, hogy fonetikailag a magyar à is egyértelműen nyíltabb, mint az a, a fonológiai elemzésben mégis időtartami oppozícióban állnak egymással és fonológiailag azonos nyelvállásúaknak tekinthetjük őket. Mint Kaisa Häkkinen tesztje mutatja (Häkkinen 1976: 72) a magyar a és á percepciójában a (vélt) időtartam-különbségnek van domináns szerepe, annak ellenére, hogy a teszt céljaira szintetizált magánhangzók mind azonos hosszúságúak voltak. Még egy szempontból érdemes hivatkozni Häkkinen tanulmányára, amelyben a szerző tulajdonképpen a finn és magyar magánhangzófonémák határait kívánta meghatározni és összehasonlítani. A teszt azt mutatja, hogy a finn a és magyar á, valamint a finn o és magyar a képzési területe a nyílásfok tekintetében szinte teljesen egybeesik, míg a magyar o a. finn u képzési területének alsó felét foglalja el, ha a kutatási eredményeket tükröző ábrákat egymásra vetítjük. Vagyis egy finn szempontjából fonetikailag a magyar a tulajdonképpen o, a magyar o pedig Q. Ennek ellenére valószínűleg senkinek sem jutna eszébe, hogy a magyar o-t o-val jelölje, és erre nem is lenne szükség,