Nyelvtudományi Közlemények 97. kötet (2000)

Tanulmányok - Csúcs Sándor: A permi vokalizmus története [The History of Permic vowel system] 3

32 CSÚCS SÁNDOR bennük a két betű. A fennmaradó hat szó (betűhív átírásban) a következő (1. Lytkinl952:91): keztómis 'váratlanul' vez 'szent' ~ PO viz vei 'ég (fn.)' kez- 'elhengerít, elfordul' ~ PO kizvelmóssis 'megjelent' régid 'gyorsan'. A Lytkin könyvében (1952) közölt fakszimilék alapján én is megkíséreltem a kérdéses betű azonosítását, de ez teljes bizonyossággal csak az (l)-(4) szavak esetében sikerült. S mint a fentiekből látható ezek közük csak a (4) szónak van megfelelője a várt i-vel a PO nyelvjárásban. Ugyanakkor van egy ellenpélda is: a jen 'isten' szót az egyik feliraton Jat*" betűvel írják, pedig ebben a PO-ban is e van: jen. Úgy gondolom, ezek után nyugodtan állíthatjuk, hogy a kétféle e megléte az ózürjén nyelvemlékekben legalábbis nagyon bizonytalan. Az azonban nem tagadható, hogy az ózürjénben mind az o mind az e jelölésére két-két betű szolgál. Mivel magyarázható ez? Talán a cirill ábécé hatásával: a régi cirill ábécében is két-két betű volt mind az e, mind az o jelölésére. Nézetem alátámasztani látszik, hogy a Jat^betű az eredeti, legelső ózürjén ábécében még nem volt meg (Lytkin: 1952:25), és hogy formája feltűnően hasonlít a cirill ábécé ,jat* betűjére: ózürjén S ~ cirill i. Számomra az is némileg érthetetlennek tűnik, hogy az ózürjén ábécé megalkotója fontosnak tartotta volna a nyílt és zárt o és e megkülönböztetését, ugyanakkor amikor az e (vagy Ó) és az o megkülönböztetésével egyáltalán nem törődött, annak ellenére, hogy az e a leggyakoribb zűrjén magánhangzó. Az eredeti ózürjén ábécében az e (ó)-nek nincs külön betűje, s a szövegekben is csak nyolc esetben különböztetik meg az o-tól mellékjellel (ö), mintegy ötven esetben ugyanazzal a betűvel írják, mint az o-t (Lytkin 1952: 29-30). Az őszürjén *o feltevését már csak egyetlen bizonyíték indokolja, nevezetesen a KZ KP e kettős megfelelése a PO-ban: ô és w. Lytkin az előbbi esetben őszürjén *ö-t, az utóbbiban *ó-t rekonstruál. Mint arra korábban már utaltam, a PO nyelvjárás hangsúlyviszonyai fontos szerepet játszanak a klasszikusnak nevezhető permi vokalizmuselméletben. Az itt követett gondolatmenet így foglalható össze: a PO nyelvjárás mai hangsúlytalan felső nyelvállású magánhangzói (i, ü, u) eredeti felső nyelvállásúakra mennek vissza, míg a hangsúlyos i-, w, u- egy fokkal nyíltabb magánhangzókból (*e, *ó, *ç) származik. Ebből viszont arra lehet következtetni, hogy a PO-ban valaha hangzóssági hangsúly volt, vagyis a kevésbé hangzós felső nyelvállású magánhangzók hangsúlytalanok voltak, az összes többi vokális viszont hangsúlyos. Itkonen ezt a feltevést már az őspermiig viszi vissza: „Die urperm., im Ostpermjakischen immer noch auftretende Akzentuation erklärt sich ganz natürlich als eine Weiterentwicklung des alten - im Finnischen und Lappischen unverändert erhaltenen - anfangsbetonten Akzentuationstypus: Über enge Vokale glitt der Druck in mehrsilbigen Wörtern auf nichterste Silben... Der Umstand, daß die engen Vokale hinsichtlich der Akzentuation in eine