Nyelvtudományi Közlemények 96. kötet (1998-1999)

Szemle, ismertetések - Pléh Csaba: A mondatmegértés a magyar nyelvben. [Sentence comprehension in Hungarian] 305

SZEMLE, ISMERTETÉSEK 307 Elsőként az egyetemes-sajátlagos problémájával foglalkozik, mely az 50-es évek deskriptív nyelvészetének relativista felfogása és a Chomsky elindította generatív nyelvészet nyelvi univerzalizmusa közötti ellentétből vetült át a pszicholingvisztikára. A 70-es évektől ez a szembenállás egymást kiegészítő attitűdökké szelídült. A szerző szándéka rámutatni, hogy az univerzális elvek és a nyelvspecifikus megszorítások egyaránt belejátszanak a megértésbe. A lokális kontra holisztikus felfogások vitája abban áll, hogy a megértés a megnyilatkozások egy adott helyén álló információ feldolgozására épül (lokális), vagy nagyobb tömbökön történik az értelmezés (holisztikus). Pléh ebben a kérdésben is a szintézis mellett foglal állást: csakúgy, mint az egyetemes és sajátlagos mutatók esetében, itt is az adott nyelv tipológiájától függ a két információfeldolgozási mechanizmus sorrendje és aránya. Az elemzés-feldolgozás (parsing-processing) kettősséget, melyet a recenzens a bevezetőben a szintaxis-autonómia és az interaktivitás vitájaként már említett, a kutató egyrészt az emberi feldolgozón belül, másrészt az emberi nyelv - számítógépes nyelvészet viszonylatában is értelmezi. Nyelvészeti szempontból nagy érdeklődésre tarthat számot a könyv igekötőkről szóló fejezete. Az igekötők az igemódosítók osztályába tartoznak, s ezek szintaktikai szerepe, kategóriája mindmáig vita tárgya a magyar generatív nyelvészetben. Mivel az igekötők a mondatban csak igemódosítói helyzetben és szerepben fordulhatnak elő, az igemódosítók minden feltételezhető közös tulajdonságát tisztán és jól demonstrálják. A viselkedésbeli hasonlóságot előidéző tulajdonság valószínűleg szemantikai okokkal magyarázható (Komlósy 1992). Az igemódosítók az igével egyetlen szemantikai egységet alkotnak, önálló referenciával nem rendelkeznek, csupán az ige jelentését módosítják (É. Kiss 1992). Az igekötőknek ezen túl legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy szótári egységet alkotnak az igével. Az is közismert tény, hogy szintaktikai egységet viszont nem alkotnak, hiszen az igekötő a mondatban az igétől függetlenül mozgatható, így az igekötős ige egyszerű kategória nem lehet. Azonban összetett kategóriaként való értelmezése sem összeegyeztethető az X-vonás elmélet alaptételeivel. Felmerülhet még, hogy az igekötőt az ige vonzataként kezeljük, de mivel az igekötő számos szempontból az igék többi vonzatától eltérően viselkedik, ezt az ötletet is el kell vetnünk. Komlósy javaslata, hogy tekintsük az igekötőt szabad módosítónak, mely mint metafüggvény, az igét (a predikátumfüggvényt) argumentumaként veszi fel. É. Kiss az igekötőt egyetlen határozói fejből álló adverbiális csoportként értelmezi. Pléh Csaba az igekötők viselkedését pszicholingvisztikai szempontból vizsgálja. Munkájában elemzi az igekötő jelentésspecifikáló és (az ennek aleseteként is felfogható) aspektusképző funkciójának következményeit, így az ige vonzatkeretére gyakorolt hatását, illetve a mentális lexikonban való tárolás kérdését. Kitér még az igekötő mozgatási szabályaira is, amelyek a magyar nyelvben szintaktizálódott fókuszképzéssel vannak kapcsolatban.