Nyelvtudományi Közlemények 96. kötet (1998-1999)

Szemle, ismertetések - Nyelv, stílus, irodalom. Köszöntő könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. [Language, style, literature.] 299

SZEMLE, ISMERTETÉSEK 303 És persze Szőke György köszöntő verse (547)! Kérem, ne bántódjon meg a többi szerző sem. Egyszerűen arról van szó, hogy én az említett cikkekre „vetettem rá magam" elsőnek, ezeket olvastam el többször is, ceruzával a kezemben. Az egyes tanulmányok tartalmát bírálni, a szerzővel vitatkozni nyilván nincs mód (és szükség sem). Egyetlen esetben hadd tegyek mégis kivételt! Azokról a tanulmányokról van szó, amelyekben Péter Mihály nyelvtörténeti előadásaira emlékeznek vissza volt tanítványai (pl. 165, 389, 547). Őket a tanári oldalról megtámogatva - K. Szoboszlay Ágnes nyomán (1991: 673) - idézhetném Papp Istvánt is: „A tapasztalat azt mutatja, hogy a »[...] nyelv története« c. kollégium a legérdekesebb tárgy az egyetemi hallgatók számára a [...] nyelvészeti kollégiumok között.". Bár egy kicsit mintha „visszakozna", amikor így folytatja: „Természetesen itt is - mint annyi más helyén az oktatásnak - sok függ az előadó személyétől, szuggesztív erejétől és nem utolsósorban az előadó egyéniségével és a tárgy természetével szoros kapcsolatban álló tanítási módszertől" (uo.). Én magam - sajnos - orosz nyelvtörténetet nem hallgattam Péter Mihály professzor úrtól, de diákként is és most már jó néhány évtizede tanárként is bőven volt alkalmam látni, hogy mennyire „népszerű (és hatékony)" egyetemeinken a nyelvtörténet oktatása. Akármire emlékeznek is egyes szerzők, bizony mindig is kevesek élvezete volt a nyelvtörténet, mert a diákok tekintélyes része a saját lustasága miatt, ám - több-kevesebb joggal - megfelelő eszközök (kézi- és tankönyvek, etimológiai szótárak) hiányára hivatkozva és mindenféle prakticista (pl. a tantárgy óra-, sőt szemeszterszámát csökkentő) felsőoktatás-filozófiák és -politikák hatására, bizony, a leginkább ezt a diszciplínát szokta „hanyagolni". Annál inkább tiszteletet érdemelnek azok, akik jól tanítják, pláne, mint Péter Mihály, kitűnő tankönyvet is írnak. De a gond attól még gond marad, hogy „csak a szépre emlékezünk". Sajnálatos hagyománya az emlékkönyveknek (és más nyelvészeti kiadványoknak) a töméntelen - szerzői és szerkesztői (másutt meg fordítói) - gondatlanságból eredő hiba. A Péter Mihályt köszöntő könyv szerencsére - és mostmár nem egyedül - azt példázza, hogy a nyomda ördöge (akár hagyományosan „dolgozik", akár elektronikusan) csak akkor aktív, ha hagyják! Éppen, mert ilyen kiváló munka eredményéről van szó, a mégis becsúszott és bennmaradt hibákat talán nem kötekedés szóvá tenni. A mára szinte triviálissá vált, számítógépes elválasztási hibákon kívül is akad ugyanis hiba (csak a „legszebbet" idézem: „Pais Dezső 1952-es eladás[a]", értelemszerűen előadása, amely nyilván egy más szövegszerkesztő programban írt eredeti szöveg átfordításának a nemkívánatos következménye). Az orosz címek átírásában sok a következetlenség, amin nem azt értem, hogy az egyik szerző az egyik rendszert követi, a másik egy másikat, hanem azt, hogy önmagukkal sem következetesek, pl. a lágyság jelölésében. És még valami. Annak idején, egy általános nyelvészeti szemináriumon az