Nyelvtudományi Közlemények 96. kötet (1998-1999)

Kisebb közlemények - Kemény Gábor: Régi magyar irodalmi szövegkiadások [Old Hungarian text additions] 200

Régi magyar irodalmi szövegkiadások 203 Az idő jól eltöltésének módja... francia eredetijének (Traité de la paresse, ou l'art de bien employer le temps) első kiadása 1673-ban (Molière halálának évében) látott napvilágot. Szerzője Antoine de Courtin (1622-1685) francia diplomata, Krisztina svéd királynő egykori udvari titkára, aki ekkor már nyugdíjaséveit töltötte Párizsban, és több ilyen, a helyes viselkedéssel és életmóddal foglalkozó kézikönyvet tett közzé. Érdekes, hogy a könyv voltaképpeni címét (Értekezés a restségről) Mikes nem fordította le. Talán attól tartott, hogy a főcím és az alcím teljes magyar fordítása úgy is érthető, hogy az idő helyes eltöltésének módja nem más, mint a lustálkodás... Courtain műve hat „beszélgetésire (entretien) tagolódik. A két főszereplő: Mme de Philargie, egy rest életmódot folytató özvegy, aki a délelőttöket ágyában heverészve tölti, valamint Théotée abbé, aki a hat napon át folyó beszélgetés során igyekszik őt meggyőzni ennek helytelen voltáról. A dialógusba időnként bekapcsolódik Angélique, Mme de Philargie lánya, valamint egy Zéroandre nevű könnyelmű fiatalember és a - neve alapján - szintén nem sokat érő Nientilde grófnő. Mikes nem próbálja lefordítani ezeket a beszélő neveket, hanem, a kor szokása szerint, ízes magyar neveket ad a szereplőknek (sorrendben: Diánna, Páter Dénes, Angyélika, Télámon, Marianna). Egyébként is szabadon bánik a szöveggel (ahogyan ezt egyéb fordításaiban is teszi): az unalmas részeket, különösen az abbé áltudományos fejtegetéseit gyakran lerövidíti, összevonja. A mai olvasó számára a könyvnek elsősorban nyelvi-stiláris érdekessége van. „Courtin dialogizált értekező prózája [...] s a »beszélgetés« műfaji kerete jó lehetőséget kínál a fordítónak levélíró énje szabadabb megnyilatkozására" (Hopp Lajos a zárótanulmányban: 939). A beszélgetés fikciójának fenntartására társalgási fordulatokat, beszélt nyelvi elemeket vegyít a szövegbe, s a többszörösen összetett francia mondatokat lehetőleg egyszerűsíti. A mondatszerkesztés könnyedsége, a „rövidebb hullámú, aprózott ritmusú lüktetés" egyébként is jellemző a stílusára (vö. Szabó Zoltán: Kis magyar stílustörténet. Tankönyvkiadó, Budapest 19822: 100), s ezzel előkészíti a rokokó prózastílust. Végeredményben egyetérthetünk Vörös Imrével, aki a Mikes-tricentenárium alkalmából tartott előadásában leszögezte: Mikes a fordításaiba bele tudta vinni saját egyéniségét, ezért ezek a fordítások (mai felfogásunk szerint inkább átdolgozások) szerves részét képezik írói életmüvének. (Vörös Imre: Mikes Kelemen, a fordító. In: Hopp Lajos - Pintér Márta Zsuzsanna - Tüskés Gábor [szerk.]: Irodalom, történelem, folklór. Mikes Kelemen születésének 300. évfordulójára. A budapesti Mikes-konferencián elhangzott előadások. Ethnica, Debrecen 1992. 71-76). A kötet másik három fordítása kevésbé tarthat számot a mai (nem szakmabeli) olvasó érdeklődésére, bár filológiai és stílustörténeti jelentőségük ezeknek is tagadhatatlan. Az izraeliták szokásáról és A keresztényeknek szokásiról