Nyelvtudományi Közlemények 95. kötet (1996-1997)

Szemle, ismertetések - Szende Tamás: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális és magyar nyelvtan 2. Fonológia 245

255 (vi) Az utolsó fonológiai fejezetet azonnal valóságos módszertani bravúrnak kell minősítenünk. A szerzők úgy tudják leírni a spontán beszéd fonológiai szabályszerűségeit, hogy ehhez egyetlen fonetikai vizsgálatra, fonetikailag hitelesített adatra sem volt szükségük. A teoretikus beállítottság mindenesetre jár bizonyos hátrányokkal. Rögtön a bemutató példák sorában olyanokat találunk, mint a társomtomány (társadalomtudomány), a meetjegy (menetjegy), a bendul (beindul), a po(n)kéccer (pont kétszer), az ade (add ide!) vagy a fonológiai alapalak explikációja szempontjából alapfokon eleve rövid /m/-es komunista (kommunista). Ezeknek a hitele, de legalábbis pontossága felől nem indokolatlan kétségek merülnek föl. A spontán, köznapi beszédjelenségeinek státusára és értelmezésére vonatkozó elméleti alapvetés azonban mégis meggyőző, és ennyiben a fejezet valóban használhatóan szolgálja olyan értelmezések lehetőségét, amelyek majd valós adatokra összpontosítanak. Amiről szó van: a fonológiai alapalakok fonetikai műveletek kiindulásai, ám az artikuláció programozása ezek nyomán eltérően alakul, elsődlegesen a közlési helyzettől függően. A közlő választhat ugyanis gondozottabb vagy lezser beszédmódot, lassúbb vagy pergőbb tempót. A választás e két fő dimenzió egymás függvényében alakuló tartományaiban eltérő ejtési változatokat eredményez. Gondozott beszédben, ha az egyszersmind lassú tempóval párosul, a fonológiai alapalakokat teljesebben tükröző artikulációs képletek jelennek meg, míg ellentétes oldalon, pergő és egyben lezser ejtésben az akusztikai végeredmény torzítva felel meg a fonológiai kiindulásnak. A torzítási folyamatoknak három fő működési területe van: a törlés (ennek nyomán a szekvenciából egy vagy több fonematikus egység eltűnik), a nem standard igazodások köre (amelyek felléptével a fonematikus képviselet megmarad, de megváltozott realizációval), valamint a redukció (rövidülésekkel, egyszerűsítéssel). Mindegyikük növeli a közlés entrópiáját, hiszen az érintett pontokon - legalább részlegesen - információhiányt idéz elő. Emellett és ennélfogva mindezek forrásai is a nyelvi változásnak, amely végső soron új lexikális egységeket hozhat létre. Az invenciózus elemzés külön érdeme, hogy a magyar hangtanban fonológiai szempontból ez az egyik első, magyar nyelvű rendszeres tárgyalása egy olyan kérdésnek, amely a beszédközlés valóságát a maga teljességében igyekszik megragadni. Az említett fenntartásokon kívül csupán két megjegyzést kíván a fejezet. A szerzők szemmel láthatólag kategóriaként kezelik a torzító műveletek dimenzióit, illetve metszésterületeiket. Ezek valójában azonban tendenciák. Kategória csak egy van, a regiszter, más szóval a beszédstílus választható változatainak köre, amelyen belül a tendenciák eltérő intenzitással érvényesülnek. A másik ennél fontosabb: a műveletek végeredményeit a szerzők mindig egy, a fonológiai alapalakhoz viszonyított realizációs formában fogják fel és ábrázolják. A valóság más. Az ejtés tényleges akusztikai képletei átmeneti alakulatokat mutatnak. Olyanokat, amelyekben a szótagszám esetleg nem is határozható meg pontosan, a rövidség/ Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.