Nyelvtudományi Közlemények 95. kötet (1996-1997)

Szemle, ismertetések - Szende Tamás: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális és magyar nyelvtan 2. Fonológia 245

256 SZENDE TAMÁS hosszúság nem kategoriális, az egységek identitásfoka és individualitásszintje nem azonos, és amelyekben a jegy kép viseletek nem föltétlenül kötődnek az alapul szolgáló fonológiai minta komponenseinek határvonalaihoz. Vagyis a kérdéskör autonóm tárgyalási keretet igényelt volna. (vii) Amivel a kötet szakmai részének tulajdonképpen kezdődnie kellett volna, a fonetikai alapvetés, a Kékfonológia végére került. Itt Kassai Ilona világítja be a fonetika mai horizontját, általában jó összhangban a fő fejezetekkel, itt-ott azoknak bizonyos hiányait is kitöltve, mint amilyenek a fonotaktikai vonatkozások. A kép valóban korszerű és csaknem teljes. (Statisztikai eloszlás viszonyok vagy a fonostilisztika csakugyan nem igazán illeszkedtek volna a monográfia egészének szemléletébe.) Elégségesnek látszik tehát csupán néhány apróságra felhívni a figyelmet, amelyeket a következő kiadásban majd korrigálhat a szerző. Az ábrák között éppen az elsőn (582) az agy és a hallószerv között nem „érzékelő idegek" vannak, hanem ingerületvezető hálózat működik, és ugyanitt nincs nyoma a kiegészítő szerepű, de lényeges vizuális információknak, valamint a visszacsatolás céllokalizációjának. A terminológiában: a beszéddel kapcsolatban helyesebb periodikus és nem periodikus akusztikai összetevőkről beszélni, mint „zenei hangokról" (591). Kimaradt a sávszélesség említése (597-599), egy olyan tényezőé, amely számottevő szerepet visz a beszédhangok akusztikai minőségének alakításában. Indokoltnak találhatnánk, hogy a fonetikai elemzés mélyebb részletekbe menjen azokon a pontokon, ahol a fonológiai elemzés alternáns minősítéseket tesz lehetővé, mint a ty/gy, a v (örvendetes tény viszont, hogy ezt megkapjuk h-t illetően, 1. 621-623). A szerző -kollégái iránt rendkívüli tapintattal - terminológiai kérdések alcím alatt tárgyalja azokat az ellentmondásokat, amelyek egy-egy választott fonológiai keretben adódó értelmezések és a fonetika tényei között feszülnek (628-630). Ezt olvassuk: „ha a nyelvháttal a palatumon képezett mássalhangzókat is 'koronálisnak', azaz a nyelv elülső részével képzettnek tekintjük ..., gondjaink lesznek a mássalhangzók sorbarendezését meghatározó szabályok megfogalmazásában ... Az sem kevésbé furcsa, hogy a zengőhangnak besorolt /j/ és NI, ha zöngétlenednek, egyben kategóriát is váltanak: zörejhangokká, közelebbről réshangokká lesznek. Nincs tehát következmények nélkül, ha az egyik szempontból való ellentmondásmentes kezelés végett a fonetikai tartalomtól jórészt függetlenül vagy annak ellenére átsorolunk bizonyos mássalhangzókat, mert más szempontból éppen ezzel a lépéssel idézünk elő komoly ellentmondásokat.... Vagyis az elméletben is igaz az, ami a hétköznapi gyakorlatban: az olcsó a drága" (629-630). Vajon a csoportmunka szükségképpen vezet ilyen állapotok létrejöttéhez? 4. A Kékfonológia mindenképpen a kor ismeretének színvonalán áll. Ezért huzamos ideig meghatározó, alapmunkája lesz a magyar nyelv fonológiai rendszerének. Egyes fejezetei, mint a hangsúlyról és a hanglejtésről szóló, minden kétséget kizáróan állandó értékek. A további témák újratárgyalását pedig majd kihordja a történeti idő. Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.