Nyelvtudományi Közlemények 95. kötet (1996-1997)

Szemle, ismertetések - Szende Tamás: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális és magyar nyelvtan 2. Fonológia 245

253 kezet része, azonban a szerkezeti keret sokkal szélesebb, esetleg túl is nyúlik egyetlen mondat határain, és a hangsúly kitételét vagy elhagyását eltérő (jelentés)szerkezeti környezetek határozzák meg. Másfelől, a lexikai egységek a hangsúlyosság tekintetében eltérő tulajdonságokat mutatnak. Vannak olyanok, amelyek állandó potenciális hangsúllyal rendelkeznek, vannak, amelyek potenciálisan soha nem hangsúlyosak, és vannak ebben a tekintetben neutrális elemek. A többi mind a szerkezettel és a jelentésviszonyokkal kapcsolatos kérdés, vagyis a magyar hangsúlyminták rendszeres leírása a szószerkezetektől a - mondat szintű -topik/fókusz tagolás egységeiig. A szemle hihetetlenül alapos. Módszeresen végighalad a szótagtól a párbeszéd, és szükségképpen csak a párbeszéd műfajában megjelenő hangsúlyminták tárgyalásáig. Egyetlen zavaró körülmény nyomasztó hatásától nem szabadul csak meg az olvasó: nincs teljes biztonságban afelől, hogy csak az előadott módon használhatjuk-e a hangsúlyt, vagy előfordulnak-e egyéb minták is, amelyekről azért nem esik szó, mert a szerzők megelégedtek saját nyelvi intuíciójuk lenyűgöző memóriájukból előhívott adataival. Annyi mindenesetre kétségtelenül bizonyos, hogy aki a leírt rendszert „tudja", az tud hibátlanul magyarul beszélni. Aki pedig itt-ott kényszerűen eltér a Kálmán-Nádasdy-szabályoktól, - az igazán az anyanyelvét beszéli. (v) Ha grammatikai kategóriák és kommunikatív tartalmak szerinti ismérveket együttesen veszünk alapul - és ez az a szélesebb kör, amelyet a szakirodalom nemigen fog be -, akkor olyan általános tipológiát fogalmazhatunk meg, amely a hanglejtést és a hangsúlyt a közlemény meghatározott fonotaktikai helyén való együttes megjelenése szerint írja le. Ezt az összekapcsolást a szerző következetesen elvégzi, és az eredeti problémakezelés érzékeltetése végett érdemes részleteiben is felidézni. Varga László intonációs rendszerében tehát az elkülönítő értékű intonációs egységeket nem szűkíti le a dallamprozodémákra, hanem azokat a hangsúly-, a szünet- és a az úgynevezett gátprozodémák együttesében szemléli. A szünet- és a gátprozodémák határkijelölő szerepűek, a dallamminta és a hangsúly helye viszont igazi konstitutív összetevő. Amikor tehát a realizációs változatok sokféleségében (a felszíni kontrasztokban) megkeressük a funkcionális jelentőségű változatokat, vagyis az eltérő dallamformák és az eltérő hangsúlyhelyek kombinációit, megkapjuk e prozodémák „taxonomikus listáját". Ha azután az így nyert készlet egységeiben feltárjuk a prozodémákhoz tartozó jelentéseket, eljutunk „egyfajta intonációs lexikonhoz". Logikai szempontból a kereső eljárás akkor eredményes, ha a lehetséges jelentések összeghalmaza és a prozodémák készlete lefedi egymást. Mivel azonban a lehetséges jelentések teljes állománya nem írható le explicit módon, csak a grammatikai-szintaktikai funkciók és az intonációs prozodémák hibátlan megfelelése várható el. Más szóval, az attitudinális jelentésbeli összetevők és prozodémák kölcsönös megfelelését nem lehet számon kérni a leíráson. A beszédet ennek az intonációs lexikonnak az elemeiből képezzük, hasonlatosan a szövegalkotáshoz, Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.