Nyelvtudományi Közlemények 95. kötet (1996-1997)

Szemle, ismertetések - Szende Tamás: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális és magyar nyelvtan 2. Fonológia 245

252 SZENDE TAMÁS ezek, legalábbis szuperszegmentális szerepűek. A frázistagolás fonológiailag szükséges kategorizálása két megoldást kínál. Vagy azt tesszük, hogy ezeket - mivel inkább szegmentális képviseletüek szoktak lenni, mint a junktúra megjelenési formái - valamilyen szegmentális komponensként tartjuk nyilván, majd ilyenként hozzárendeljük a szerveződési egységekhez kötött környezetben megjelenő entitásokként. Vagy, másfelől, úgy fogjuk fel a helyzetet, hogy ezek beletartoznak a szupraszegmentálisok állományába, majd végigtárgyaljuk őket az asszimilációs szabály kiiktatásától a hangos szünetig, megemlítve, hogy mely tagolási nagyságrendekhez melyik tartozik hozzá leginkább alkalmazott változatként. A kötet egy harmadik megoldást választ: nem vesz róluk tudomást. A szerzőknek az állomány meghatározásán kívül is komoly elméleti kérdésekkel kell szembenézniük. Ilyen az a probléma, hogy hány hangsúlyfokozattal kell számolnia a fonológusnak. Az érvelés ebben a kérdésben helyes eredményre vezet. A hangsúlyos/hangsúlytalan elkülönítés a fonológiában tökéletesen elégséges, még ha a reáliák világa kategóriákban nemigen rendezett sokszínűséget mutat is. Mindenesetre az utóbbi körülmény vezethetett volna körültekintőbb meggondolásra. Ha azt tapasztaljuk, hogy a hangsúly realizációs fokozatai nem par excellence fonológiai tényezők önmagukban, mégis a fonológiai szerkezettípus azonosításában megnyilatkozó funkcionálisan kötött eloszlást mutatnak (mint amilyenek a legutóbb a Hetzron által adott leírásból ismertek), akkor ez legalább megbocsáthatóvá tette volna, hogy az elméletileg-módszertanilag élesen vágó határkijelölés után szó kerüljön a hangsúly fokozatainak általában nyelvi-közlésbeli, tehát funkcionális szerepéről. A hangsúlyt tárgyaló fejezet szerzőitől nem lett volna föltétlenül idegen ilyen gondolat, hiszen a rész vezérmotívuma éppen a hangsúly (megjelenésének, törlésének stb.) szerepe a szerkezetek alakításában (generálásában és azonosításában). A két megközelítés, a hangsúlyról és a hanglejtésről szóló szimbiózisban tartozik össze. Kálmán és Nádasdy a hanglejtés-alakzatok függvényében foglalkozik a hangsúllyal, Varga pedig a hangsúly tényezőjének bevonásával írja le a magyar frázisképzés tulajdonságait. Ebből azonban mégsem következik olyasmi, hogy a két fejezetnek azonos alapfogalmakból, entitásokból és metodikai megoldásokból kellene állnia, amelyeknek csak az illusztrációs anyaga tér el. Már csak azért sem, mert az egyik a hangsúly által dominált (gyakorlatilag a hangsúlytól hangsúlyig terjedő), a másik a frázishatárok közé eső szekvenciarészt tekinti terjedelmi egységnek. A részletekre térve, a hangsúlyra vonatkozólag a kötet fő kérdése az, hogyan függ össze a hangsúly a szintaktikai szerkezettel. Ez két dolgot jelent. Először: ,,[A] hangsúlyozás többnyire [helyesen: mindig - Sz.T.] a szerkezet része, a hangsúlyok különbsége jelentéskülönbséget tükröz" (404). Amikor pedig fakultatív, vagyis a közlő maga választja meg, hogy kiteszi-e a hangsúlyt, jelentés-elkülönítés nem történik. A hangsúly természetesen ilyenkor is a szer-Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.