Nyelvtudományi Közlemények 95. kötet (1996-1997)

Szemle, ismertetések - Szende Tamás: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális és magyar nyelvtan 2. Fonológia 245

251 tolnánk a szótaghierarchia maradék részéhez, és így együtt alkotnák a a-t.) A szótagkezdet, a szótagmag és a kóda részletekbe menő elemzése és dokumentálása után a szerző, áttérve a szótagfuzési szabályosságok ismertetésére, megváltoztatja minősítő stratégiáját. Míg a szótagra vonatkozóan általánosságban foglalt állást amellett, hogy csak a jól, illetve a rosszul formált szerkezet kategóriáit fogadja el értékelő szempontként, a szótagok sorba szervezésére vonatkozólag már analóg értékelést alkalmaz. A kapcsolódási pontokon ugyanis a mássalhangzók kettősei mutathatnak különböző mértékben összeillő, vagyis szigorúbban érvényesnek tekintett és lazább kompatibilitást kifejező elvek megsértését jelentő kapcsolódásokat (tehát egy feltételezett hecpe kóda-szótagkezdet határán találkozó labiális + affrikáta együttes előfordulása magasabb rendű elvet sért, mint a hecfe két vonatkozó elemének találkozása). Különösen fontosnak tartom ismét hangsúlyozni, hogy Törkenczy elemzése gyakorlatilag a teljes ÉrtSz anyagát alapul veszi, ami nagymértékben növeli a tézisek hitelét. Egy-két nem jelentős megjegyzés csupán a részletekhez kapcsolódik. így nem találtam utalást az s kötőszó esetére a minimális magyar szó kétmorás jellegére vonatkozó kritikai áttekintésben (339ff), vagy hogy mennyire kétségesnek látszik az az interpretáció, amely az úgynevezett hangugrató tövek fonológiai elemzésében gyógyíthatatlanul ragaszkodik valamilyen nem létező bokr-, retk- stb. alapalak feltételezéséhez (355); ilyenek egyrészt nincsenek, másrészt - és éppen ezért - csak arra jók, hogy fölöslegesen megnehezítsék a fonológus amúgy sem könnyű életét. (iv) Alapvetően fontos döntésekre van szükség ahhoz is, hogy feltérképezzük a magyar fonológiai rendszer szupraszegmentális területének modern terepét. Dönteni kell mindenekelőtt ezeknek az eszközöknek az állományát illetően, majd meg kell határozni, hogy amit figyelembe fogunk venni, milyen módon konstituáló tényezője - végső soron - a magyar teljes nyelvi rendszerének. Két párhuzamos és egymást részlegesen nemcsak tematikailag, hanem megoldásaiban is átfedő dolgozat választja tárgyául a prozódia alap- és részkérdéseit. A területkijelölésnek, vagyis annak, hogy mit soroljunk a szupraszegmentális tényezők közé, két kényes döntési pontja van. A fonetikák Laziczius óta ide számítják a hangerő(adottságokat), a hangmagasság (funkcionálisan felhasznált) eszközeit, valamint az időtartamot. Sem Kálmán és Nádasdy, sem Varga László nem gondol az időtartammal önálló szupraszegmentális fonológiai tényezőként. Ez teljesen indokolt: az idő tényezője megkapja a maga helyét a szegmentális összetevők között a szükséges - persze kissé egyoldalú - értékeléssel, és majd a gyorsbeszéd-szabályok tárgyalása is lehetőséget ad az időparaméterek szerepének megvilágítására. Az pedig, hogy a szekvenciák fonológiai szervezésében - és ezzel bizonyos fonológiai elkülönítések alátámasztásában - az időnek másodlagos, tehát nem elkülönítő értékű, statiszta szerep jutott, szorosabb értelemben fonetikai ügy. Á másik dologban az álláspont megválasztása már nem ennyire egyértelműen megnyugtató. A határjelzések, bármelyek legyenek is Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.