Nyelvtudományi Közlemények 95. kötet (1996-1997)

Szemle, ismertetések - Szende Tamás: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális és magyar nyelvtan 2. Fonológia 245

250 SZENDE TAMÁS használatával kerül sor. (E részletet bízvást hamar elfelejthetjük: minden koronálissá válik, és kiderül, hogy a zöngésség szerinti alkalmazkodást a magyarra nézve nem lehet benne ésszerűen ábrázolni, mivel a jegyek „leszakítása" sehogy sem akar rímelni a jegyterjedéssel.) (iii) A monográfiának ezen a pontján következhetne a szekvenciaszervezés alapműveleteit tárgyaló fonotaktikai elemzés. Helyén A szótag című fejezetet találjuk, noha tudjuk, bizonyos transzszillabikus jelenségek így majd eleve kizáródnak. Viszont Törkenczy Miklós tanulmánya, az említett veszteség ellenére is, a műfaj valósággal mintaadó remeke. 80 000 szónyi, saját összeállítású és feldolgozású adatbázisból kiindulva kezeli a magyar szótag kérdését azzal a premisszával, amely szerint a szekvencia fonológiai jólformáltságának kritériuma, hogy abban jól formált szótagok fordulnak elő. Magyarán, ha a szótagszerkezetet és - a legtágabban értelmezve - a szótagszabályokat biztos elméleti alapokra építve leírjuk, valójában megmondtuk, milyen lehet a szabályosan szervezett magyar szó. Elméleti kiindulás a hierarchikus szótagképlet (szótagkezdet, majd a rím, amely utóbbi a szótagmagra és a zárlatra vagy kódára ágazik el); ezeket az összetevőket szegmentumok töltik ki, és lehetséges megválasztásukra vonatkoznak a szótagalkotási szabályok, általában univerzális elvek, elsődlegesen a hangzósság szerinti elemrendezés irányító stratégiájára épülve. (Ehhez egy kiegészítő megjegyzés látszik szükségesnek. Ha más helyre utaljuk is a szótag fonetikai tagolásának a problémáját, talán nem lett volna érdektelen megemlíteni, hogy a szótagmag lehet tagolt, amennyiben van egy kiemelt hangzóssági szerepű része, a szótagcsúcs, amelyet diftongusban az erősebb magánhangzós rész képvisel.) A jólformáltság ismérveinek eleget tevő szótagképletek felhasználásával ezután meg kell határozni a szótagfűzési szabályosságokat, majd a teljes kép a főként fonetikai illetőségű szótagolási eljárások taglalásával alakul ki. A szerző a kifejtésnek pontról pontra ezt a menetrendjét követi a fejezetben. A gyakorlati feldolgozás során azonban rögtön kiderül, hogy a szonoritási elv szerint értelmezett optimális szótagképletet két anomália zavarja meg a magyarban (is). Minthogy megszűnt a szó eleji mássalhangzó-torlódás feloldásának újrarendező tendenciája, amely az iskola típusú prevokalizációs reszillabifikációjához vezet (de 1. skolasztika) a szótagkezdet előtt a hangzósság szempontjából disszonáns s vagy sz jelenik meg. Ezt majd a szerzőt követve olyan, úgynevezett szótagelőnek kell tekintenünk, amely nem része a szótagkezdetnek, hanem a teljes szótagképlethez tapad kiegészítésként. Másfelől, hasonló fordul elő abban az esetben, ha a szótag mássalhangzós toldalékkal egészül ki, mint a szánsz személyragos igealak végén. Ezt az elemet szótagutónak, és ugyancsak a szótag egészéhez tartozó egységnek kell vennünk. (Kérdéses viszont, hogy az ágrajzban valóban a legszerencsésebb megoldás-e a szótagelőt és a szótagutót közvetlenül a a-hoz kötni. Meglehet, jobban kifejezné a helyzetet, ha ezeket a szótag alatt - hiszen kétségtelenül az adott szótag részei - egy közbenső szinten, külön vonalon csa-Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.