Nyelvtudományi Közlemények 95. kötet (1996-1997)
Szemle, ismertetések - Szende Tamás: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális és magyar nyelvtan 2. Fonológia 245
248 SZENDE TAMÁS dául a fa/fát típusú alakpárok esetét). Ezeket azután csaknem tisztán fonológiai szabályokként formalizálják, csak ott véve igénybe fonológián kívüli jellemzőket, egész pontosan a szókategóriák indexeit, illetve bizonyos tövek lexikai változatait, ahol ez elkerülhetetlen. Külön élvezetessé teszi a szemlét, hogy az általuk áttekintett leírási lehetőségek minden munkaváltozatát közlik, miközben lépésről lépésre beavatnak bennünket azokba a dilemmákba vagy nehézségekbe, amelyekbe az adott leírási változat éppen beletorkollik. Hasonló történik a magánhangzó-harmónia tárgyalásakor is, itt is azzal az elementáris újdonsággal, hogy a jelenség elemzését úgyszólván a teljes morfológiára kiterjesztik, és a tipológiai változatokat jól záró rendszerbe foglalva bőven dokumentálják. A magánhangzókkal foglalkozó fejezetben valóban alig marad hiányhely, az olvasónak egy-két momentum mégis feltűnik. Először is, amiről szó van, az csak a magyar magánhangzó-rendszer egyetlen /E/-s változata, pedig a nyelvközösség még mindig nagyobbik hányada beszél a zárt /e/-vel kiegészülő szisztéma szerint. Másfelől, fonetikailag enyhén szólva is sommás a rövidség/hosszúság szembenállását kizárólag az időtartammal definiálni, és hasonlóképpen csak elírás lehet, hogy a 43. oldalon a releváns nyelvállásfokok számát két soron belül említik egyszer négynek majd, háromnak. Zavaró továbbá az á-nak a palatális/veláris szembenállásban „közbülső" minősítését olvasni, megnyugtató lett volna viszont arról megjegyzést látni, hogy az alulszabottság az implementációban legfeljebb a nazális mássalhangzókra érvényes, általában azonban nem, hiszen pl. a „túl a gondozott beszéden" fellépő folyamatok szabályainak csak teljes jegykitöltésű szegmentumokra van módja támaszkodni. (ii) A mássalhangzó-rendszer elemzése, maga az elemzés menete talán még több vonatkozásban tér el a hagyományos leírás eljárásaitól, mint ahogy ezt a magánhangzók fejezetében láttuk. A tárgyalás mindenekelőtt problémákra összpontosít, vagyis a szerzőt elsősorban az érdekli, hol vannak a vitás vagy vitatható pontok, és azokat milyen kritériumok alapján közelíthetjük meg hitelesen. A legfontosabb támpont Siptár Péter számára az, hogy milyen terelő vonalakat jelöl ki egyfelől a morfológia, másrészt az asszimiláció, amikor a fonematikus értékelés szempontjából meg akarjuk ítélni az egyes mássalhangzó szegmentumokat, illetve azok csoportjait. (Kézenfekvő például, hogy amikor azt a kérdést kell eldöntenünk, hogy a magyarban számoljunk-e hosszú mássalhangzókkal mint önálló fonematikus egységekkel, vagy fogjuk-e fel ezeket inkább mássalhangzó-kapcsolatoknak, a döntés elméleti folyamatának kezdőpontján annak a kérdésnek kell állnia, milyen morfológiai, sőt lexikai viszonyok hátterében jelennek meg a magyarban hosszú mássalhangzók.) A polemikus hajlam azonban nem mossa el a tárgyalás rendszerességét. A fejezet eleje és a vége foglalkozik a rendszer leírásával, illetve ábrázolásának módjaival. Míg azonban az első oldalon általános összegzését kapjuk a mássalhangzó-rendszernek, az utolsó harmad mindent el igyekszik mondani az egységekről, legrészletesebben az autoszegmentális ábrá-Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.
