Nyelvtudományi Közlemények 95. kötet (1996-1997)

Szemle, ismertetések - Szende Tamás: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális és magyar nyelvtan 2. Fonológia 245

247 képpeni viszonya, különösképpen abban az elméleti értelemben, hogy ugyanannak a jelenségnek milyen eltérő interpretációi vannak, ha azt egyszer a fonetika, majd a fonológia illetékességi körében vonjuk vizsgálat alá. A szöveg egyszerűsége és didaktikus jellege azonban így is nagy segítséget ad az olvasónak ahhoz, hogy tudja, milyen területen mozog a részkérdések tárgyalásakor. Ebből a szempontból kiemelésre kívánkozik, hogy a fonológiát Kiefer Ferenc mintegy átkapcsolja a nyelvi szintek magasabb hierarchikus rétegeihez, illetve pontosabban az alaktanhoz (és amit itt még megtehetett volna, az a szintaxis érintése). Ez akkor is így van, ha a szerkesztők nem vettek észre egy-két kényelmetlen melléfogást. (Az egyik megfogalmazás nem teszi elég egyértelművé, hogy a szegmentumok állománya nem vehető azonosnak a fonémákéval. A mondathatáron a magyarban nincs föltétlenül zöngésség szerinti asszimiláció. És egy elméleti megállapítással kapcsolatban is korrekció szükséges: a deskriptív állítások szintén elméletfüggőek, és ugyanezek az állítások ennélfogva maguk is olyan, akár episztemikus modalitású kijelentések, amelyek szükségszerűen valamely választott szemléleti bázisra épülnek rá.) Ami a keretelméleteket illeti, a szerző célszerűen csak azokat a teóriákat említi meg, amelyeket a kötet majd felhasznál (a lexikális, a metrikus, az autoszegmentális és a természetes fonológiát -, igaz, az utóbbi nemigen kap teret a részkérdések tárgyalásában). De ha így van, kérdés, nem lehetett volna-e másként címezni a bevezetést, például így: A fonológia és az általunk felhasznált fonológiák. Ami ezután következik, az már valóban a szaktudomány. (i) Az első, szorosabb értelemben vett szakmai fejezet a magánhangzó-rendszert tárgyalja. Kiindulásként a szerzők először is adottnak veszik a magánhangzó fogalmát, tehát mellőznek minden formális definíciót. (Emiatt nem kell különösebben aggódnunk, bár amennyiben bizonyos szegmentumok hovatartozásának kérdése felmerül, valamint ha a monográfia más helyén általában a hangosztályok körében mintha kategóriaváltások történnének, nem bizonyos, hogy helyes a dolgot az olvasó intuíciójára vagy a fonetikus kezére bízni.) Első helyen természetesen a magyar magánhangzó-állomány feltárása áll egy olyan elemző leírásban, amely szinte fejlődésében-alakulásában mutatja be, hogyan jutunk el a leggazdaságosabb megoldáshoz. A rendszer végső összeállítását a szerzők az 'alulszabottság' [underspecification] elve szerint eljárva végzik el. A jegyek egymás közötti interrelációja alapján olyan implikációkat tárnak fel a leírásban, amelyek lehetővé teszik, hogy minimális jegyállomány minimálisra korlátozott számú kombinációjával írják le a magánhangzók készletét és rendszerét. A teljes képhez azonban hozzá kell tenniük bizonyos fonotaktikainak tekinthető korlátozó adottságokat is. Ezen a ponton minden hagyományos leírás meg is állna. A nóvum ott van, hogy - talán mindenekelőtt Robert M. Vago 1980-ban kiadott The sound pattern of Hungarian-jének stratégiáját követve - az állomány elemzését összekapcsolják alaktani függésü szabályosságokkal (1. pél-Nyelvtudományi Közlemények 95. 1996-1997.