Nyelvtudományi Közlemények 94. kötet (1994-1995)

Szemle, ismertetések - Szigetvári Péter: Naturalisták Kremsben 250

252 SZEMLE, ISMERTETÉSEK továbbiakban ezekre, és ezekben is csak a fonológiai folyamatokra szorítkozik. Hangsúlyidőzítésü nyelvként az angolról, szótag-időzítésűként az olaszról szól. Az előző időzítési rendszerének következménye a hangsúlytalan szótagok redukciója, ennek eredményeképp az itt található jóval kisebb számú kontraszt; a nagyfokú kliticizáció, a klitikumok magánhangzója elvesztésének eredményeképp különböző összetett mássalhangzó-csoportok, az ezekben végbemenő asszimilációs és disszimilációs folyamatok; a lábnak a szótagnál nagyobb fontossága miatt a szótaghatárok kicsi jelentősége, ennek következtében a könnyű reszillabifikáció, sőt magányos intervokalikus mássalhangzók esetén az ambiszillabicitás. A láb egységének megőrzését szolgálják még a szótaghatárokat simító olyan folyamatok, mint a spirantizáció vagy a /t d/ —• [r]. Igazi geminátáknak sincs esélyük az ilyen nyelvekben, mert ez egyértelmű szótag-határokat feltételezne. A hangsúly-időzítésü nyelvekben — mondja Auer — a homorgán mássalhangzó-kapcsolatok szimpla mássalhangzókká egyszerűsödnek. A megfogalmazás félrevezető, csak a kontextus teszi világossá, hogy alighanem a geminátákra gondol, amikor „homorgán mássalhangzó-kapcsolatok"-at említ, mert egy homorgán nazális+zárra ([rap rjk]), rés+zárra ([st]) vagy likvida+zárra ([lt rt]) a megállapítás nem érvényes. A láb-szintű pótlónyúlás (pl. óangol /nama/ —• középangol /na:m/) is a hangsúly-időzítésü nyelvekre jellemző. Utolsónak a hangsúlyugrásról (iambic reversai) beszél: a lábak egyenletes hosszúságának megőrzésére lexikális helyéről átugorhat a hangsúly másik szótagra, hogy egyfelől ne legyen két egymás melletti szótag hangsúlyos, másfelöl két hangsúlyos között ne legyen túl sok hangsúlytalan szótag. A példája (síxteen, de she was ónly sixtéen) azonban hibás. A szó lexikális hangsúlya ugyanis a második szótagon van (sixtéen) és innen ugorhat az elsőre, pl. a síxteen gírls frázisban. (Ha az első szótagon volna, nem volna oka az ugrásra, hisz a she was ónly síxteen-ben is volna egy hangsúlytalan szótag a két hangsúlyos között.) A szótag-időzítést példázó olasszal kapcsolatban Auer mindezeknek az ellentétét véli megtalálni. Itt valóban nincs olyan radikális redukció, mint az angol hangsúlytalan szótagokban: ugyan nyúlnak a hangsúlyosak, ez azonban csak fonetikai jelenség, tehát nem mondhatjuk, hogy redukció eredménye volna az egyéb szótagok rövidsége. A szótagok egyenletességét az is szolgálja, hogy szigorú szótagszerkezeti megszorítások működnek az ilyen nyelvekben. Erre példaként a nyílt szótagok gyakoriságát hozza Auer, és azt, hogy szó végén csak ilyenek fordulhatnak elő. Ez ugyan valóban erős megszorítás, de nem világos, miért járul hozzá a szótagok egyenletességéhez, és ha csakugyan hozzájárul, akkor miképpen értelmezhető a hangsúlyos szótagokat zárttá tevő radoppiamento sintattico. Bár ez a folyamat lehet fonetikai, miként a hangsúlyos szótag magánhangzójának nyúlása, mégis a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok közötti különbségeket növeli. Az olaszban a szótaghatárok jelentőségét növeli a nyílt szótagok nagy száma, a szótagkezdetek (onset) maximalizálása, az, hogy erősülést a kezdetben, gyöngülést a kódában, azaz a szótagvégben találunk. Kizárja ugyanakkor az ambiszillabicitást és a reszillabifikációt, de azt jósolja, hogy találunk geminátákat. Végül a mora-kompenzáció tartományáról mondja Auer, hogy az a szótagra korlátozódik: a hosszú magánhangzójú szótag nyílt, a rövid zárt. Ellenpéldaként merülhet föl a magyar — egy minden jel szerint szótag-időzítésű nyelv — szóvégi rövid magánhangzóinak eltűnését a lábon és nem a szótagon belül kompenzáló folyamat, az óangol-középangolhoz hasonló /utu/ —• /u:t/ út. Az ilyen kifogások ellen azzal védekezik a szerző, hogy osztályozása csak tendenciákra utal, a nyelvekről legfeljebb azt mondhatjuk, hogy inkább ilyen vagy inkább olyan típusúak, „tökéletes" nyelv nincs. Talán ezt tarthatjuk a naturális elmélet legnagyobb hibájának: tendenciákról beszél, ezért megállapításai nehezen cáfolhatók, és mint ilyenek, a tudományosság szigorúan vett kritériumának meg sem felelnek. 2. A második írás Grazia Crocco-Galeasé, címe: Conversion as Morphological Metaphor. Amint a cím sejteti, a konverziót, azaz a azonos alakú, kapcsolódó jelentésű, de különböző szóosztályokba tartozó szavakat vizsgálja. Áttekinti a korábbi elképzeléseket, melyek két alapvető csoportra oszthatók: az egyik szerint egy lexikai egységről volna szó, amely valami módon több szóosztálynak része, a másik csoport azt gondolja, Nyelvtudományi Közlemények 94. 1994-1995.