Nyelvtudományi Közlemények 93. kötet (1992-1993)

Tanulmányok - Szende Tamás: A szekvencia időszerkezetének torzulása a köznyelvi beszéd ’lazítási folyamataiban’ [From ’Underlying’ to ’Lenited’: On temporal pattern distortion in Hungarian] 3

A SZEKVENCIA IDŐSZERKEZETÉNEK TORZULÁSA 13 (10) 0 -> k/Vs ] verb { ° } [+K] szabály végrehajtására (vö. Hooper 1976. 7). Ezzel az értelmezéssel kapcsolatban azt kell látnunk, hogy a nagyon általános alakú [+K] diakritikum használata távol áll alkalmazásra kerülő artikulációs programokkal közvetlen(ebb) kapcsolatú formációktól. Továbbá, hogy a töalakok fonológiai összekapcsolása egy bizonyos határon túl áthághatatlan nehézségekbe ütközik. A spanyol leche —»—» [léce] szót nem lehet — mint Harris (1969. 169) teszi — fonológiailag /lakte/-nak leírni azon az alapon, hogy az szabályos fejlemény a latinból, s hogy a spanyolban is van lactar, lactico stb. Ugyanis a spanyol közlő kompetenciájában nincs benne a /c/-/kt/ megfelelés, mivel túl távoli közöttük a fonológiai kapcsolat, és mert az eredeti latin /kt/ —> spanyol /c/ változás csak egy történeti periódusban volt produktív szabály, később már nem (1. Harris 1969. 10). Vagyis: minél kevésbé rekesztjük ki a morfofonemikus szabályszerűségeket a fonológiai alapalak azonosításában, annál messzebbre kerül(het)ünk a felszíni reprezentációtól. Magyar példán illusztrálva, ha a lássa felszólító módú igeleakot úgy adjuk vissza egy fonológiai képletben, hogy a tő lexemikus alapformáját, vagyis a /la:t-/ tőalakot a felszólító módjel morfemikus alapformájával, azaz /-j(-)/-vel, majd a /-(JK p \/ személyjellel kapcsoljuk össze, akkor a /la:t-j-a/ <—(—>—> [la'J:ci] végeredményt kapjuk. (A kétirányú kettős nyíl itt azt jelöli meg, hogy a két alak kölcsönös megfelelése közbeeső szabályok alkalmazását feltételezi.) Mivel pedig a látja ebben a gondolatmenetben haladva /la:t-ja/ képletet ad, elhagyva az utóbbiban a hangzási megfelelőkkel szabályosan nem rendelkező morfémahatárjegyeket, a lássa és a látja leírásakor igazolhatatlan, csaknem teljes homomorfiát hozunk létre. A természetes generatív fonológia, közelebbről Theo Vennemann (1971 és 1974) a fentiekben jelzett „túláltalánosító" fonológiai értelmezések elkerülése végett vezeti be az úgynevezett szigorú természetességi kikötést [Strong Naturalness Condition], amely szerint (i) „a morfémák nem alternáló részeinek lexikai reprezentációi [= lexemikus alapalakjai] megegyeznek fonetikai reprezentációikkal", másrészt (ii) „a tövek lexikai reprezentációi megegyeznek a paradigma egyik radikális 'allomorfjából' és a kiegészítő szabályok ^gyakran üres) halmazából [adódó] egységekkel" (Vennemann 1974. 347). így már nem kerülhet bele a fonológiai alapalakba sem az, ami fonetikailag jósolható, sem olyasmi, ami nincs meg valahol egy felszíni formában. A fentiek nyomán a fonológiai alapalak meghatározásában a természetes generatív fonológia szerinti helyes eljárás röviden: az alapalak általában egyszerűen megegyezik a felszíni reprezentációval. (A kép fonológiai alapalakja a [ke:p] formából közvetlenül vezetődik le és adja a /ke:p/ fonológiai Nyelvtudományi Közlemények 93. 1992-1993.