Nyelvtudományi Közlemények 93. kötet (1992-1993)

Tanulmányok - Szende Tamás: A szekvencia időszerkezetének torzulása a köznyelvi beszéd ’lazítási folyamataiban’ [From ’Underlying’ to ’Lenited’: On temporal pattern distortion in Hungarian] 3

14 SZENDE TAMÁS alapalakot.) Azokban a morfémákban, amelyek nem fonetikai jellegű alternációkat mutatnak, mint amilyen a /kres-/ és a /kresk-/ <— creser volt, ezek egyikét választjuk alapalaknak, a többit pedig morfofonológiai szabályokkal vezetjük le. (A magyarban ez körülbelül azt jelentené, hogy a ló /lo:-/ és /lov(a)-/ töalakváltozatai közül első fokúnak minősítjük a /lov(a)-/ egységet, amelyből a /lo:(-)/ deriválható.) Eközben a megkülönböztető jegyeknek mindig csak azokat az értékeit tüntetjük fel, amelyek a felszíni reprezentációban valóban megjelennek. A morfémaváltozatok fonemikus alapalakjára vonatkozólag a naturális generatív fonológiában kétféle megoldást találunk, (i) Vennemann (1974) úgy találja, hogy mindegyik változat, sőt szóalak önálló egység a lexikonban, a maga fonetikai formájának megfelelően rögzítve. A közöttük fennálló, a morfémában föllelhető különbségek eltüntetését — vagyis a változatok összevonását egyetlen közös egységben — rendundanciaszabályok végzik el. (ii) Hooper (1976. 119-127. különösen 124) viszont azon a nézeten van, hogy a természetes elváltozásokat szenvedő morféma alapalakját úgy kell kezelnünk, hogy azt nem specifikáljuk teljesen, hanem csak „részlegesen kifejtett, archiszegmentális reprezentáció" formájában írjuk fel, szabad teret hagyva a jegyeket specifikáló fonológiai szabályoknak. Ha azt találjuk tehát, hogy a spanyol montar egyik szabályos ragozási alakja monto, de a contar megfelelő ragozási alakban cuento, akkor a contar-ban az igető fonológiai alapalakja /k{^e

}nt-/lesz. A naturális generatív fonológiával szemben a következő, elvi jellegű ellenvetések tehetők. (i) Az alapul szolgáló és a felszíni vagy fonetikai reprezentáció egyszerű azonosítása (vö. Vennemann (1974. 347), illetőleg ezek akár „közvetlen" [direct] összekapcsolása (vö. Hooper 1976. 20) logikailag hibás, illetve tisztázatlan. A felszíni formákban megjelenő entitások, vagyis a realizációk típusai (pl. az átállás szó [a-] elemei együttesen) a konkrét általános logikai kategóriájába tartoznak, míg az ezeknek megfelelő entitások (adott esetben az /a:/ fonéma) az egyedi elvont vagy elvont általános logikai kategóriájának része. Ennélfogva viszonyuk a kölcsönös vagy egyegyértelmü megfelelés (1. Szende 1984. 299). Amennyiben pedig a realizációs minták és az alapalakok összetevői közötti viszonyban a kölcsönösen egyértelmű leképezés relációját látjuk, akkor először is egyáltalán nem beszélhetünk az alapalak és a felszíni forma azonosságáról, továbbá a posteriori ki kell zárnunk a fonológiai alapalakból minden olyan alternációt, amilyet a contar ige tölalakjára egy /k j °e |nt-/ képletben akartunk megjeleníteni. A logikai szintek indokolatlan egynemüsítésének a következménye az is, hogy a szigorú természetességi kikötés érvényesítésével [„a morfémák nem alternáló részeinek lexikai reprezentációi Nyelvtudományi Közlemények 93. 1992-1993.