Nyelvtudományi Közlemények 92. kötet (1991)

Tanulmányok - Kecskés András: Nyelvtudomány és verselmélet (Nyelvészeti meggondolások egy 19. századi magyar verselméletben) [Théorie linguistique et théorie de la versification] 61

78 KECSKÉS ANDRÁS különösen pedig a szimultán verselésre vonatkozó, később körvonalazódó nézetek kialakításához. Hivatkozás nélkül, de félreérthetetlenül Toldy Ferenc „eszméinek" ismeretében szerkesztette a kor átlagszínvonalából kiemelkedő költészettani tankönyvét Tatay István (1847). 0 az első verstanírónk, aki külön fejezetben, részletesen ír a hangsúlyról, „a nyomintékról", mely szerinte abból áll, hogy „a szónak (ti. összetétlen szónak) első tagja mint gyökérhang a jobb kiejtésüektől kiemeltetik. A német (és néhány más nyelvű) verselésben az ilyen „nyomintékos szótagok használtattak hosszúak gyanánt, a nyomintéktalanok ellenben rövidekül De a mi nyelvünk épen azon tulajdonságainál fogva, amelyekért tökélyesen sajátjává teheté a hellén metrumot, kevésbé alkalmas a nyomintékos metrumra" (12). Kisfaludy Sándor Himfy-dalainak állítólagos „nyomintékolt (nem időmértékelt)" trocheusait Tatay is megemlíti, de — Toldy val ellentétben — nem mint követendő példát, hanem mint ritka kivételt. 0 inkább abban látja a „nyomintékozás" (Accentuierung) magyar versbeli szerepét, hogy „a rövid hangzójú gyökszótag, valahányszor utána nem következik vagy nyúlt önhangzójaért vagy helyzeténél fogva hosszú szótag, csupán a rája eső nyomintéknál fogva is, teljes joggal és kellemmel használható hosszú idömértékü helyett". Ily módon daktilusnak számíthat pl. az eledel, kicsoda, meredek, trocheusnak a nemes, marad, nevet szó. Tatay István könyvének Költészeti külcsíntan című metrikai részében nem annyira a gondolatok és a megállapítások, mint inkább a magyar szakkifejezések újak és eredetiek. Nála a versláb sorszak, a verssor műsor, a strófa sorzat, a leggyakoribb verslábak (nevük metrikai lejtésének megfelelően) a lassú, sebes, lejtés, szökős, lengeteg, repeső, lengedező és borongósdi. A ritmus magyar megfelelője hanglüktetés, az arziszé szökkenet, a téziszé csökkenet, a sorelőző felütésé (anakrusis, Vorschlag) előhang, a cezúráé hasíték, mely utóbbinak két válfaja van: a szóhasíték és a sorhasíték. E szóhasználat szerint a hexameter hatos lengetegi, a trochaeikus, illetve a jambusi sor lejtési, illetve szökősi műsor. Az időmértékes verssort Tatay nem akarja szóhangsúlyok szerint átértelmezni, csupán annyit fogad el Toldy megállapításai közül, hogy a sor „annál jobb, mennél sűrűbben összeesik a szökkenet a nyomintékkal" (23). Nyelvünk előnyös tulajdonságának tekinti, hogy „mind az újkori rímet, mind a hajdanias metrumot teljesen kifejtheti, éspedig nemcsak külön, hanem kapcsolatban is" (26). A hangsúly versbeli szerepével kapcsolatos nézetek Arany Jánost is foglalkoztatták, szerepet játszottak verstani értekezésének létrejöttében. Tompa Mihálynak írott leveleiben elmarasztaló éllel említtetik „az a, forma Nyelvtudományi Közlemények 92. 1991.