Nyelvtudományi Közlemények 92. kötet (1991)
Tanulmányok - Kecskés András: Nyelvtudomány és verselmélet (Nyelvészeti meggondolások egy 19. századi magyar verselméletben) [Théorie linguistique et théorie de la versification] 61
NYELVTUDOMÁNY ÉS VERSELMÉLET 77 Arra hivatkozván, hogy az európai népek már mind elhagyták az időmértékes verselést, Toldy olyan, „nyelvünk hangoztatásán" alapuló mértéktant javasol költőinknek, mely szerint „az arsisban, vagy a tetőzés pontján a gyökérnél egyéb szótag nem állhat, ... viszont a thesisre vagy a süllyedés pontjára gyökérnek nehézkednie tilos leszen". Mintegy engedményként még hozzáfűzi, hogy „a fülnek annál hízelkedobb, ha az arsisba egyszersmind hosszú, a thesisbe egyszersmind rövid szótag jut". Viszont a verslábak elmélete „nem maradhat ... a római tan bilincseiben" (134). Magyarul nem az időmértékes, hanem „általán csak a súlymértékes verselés gyakoroltatik helyesen" (125). Toldy „átalakított" verstana nem a magyar költészet gyakorlatát írja le, hanem új modellt kínál a költőknek: német típusú, a tőszótagok nyomatékán alapuló, hangsúly váltó verselést. Egyetlen korábbi példára hivatkozik, a Kisfaludy Sándoréra, akinek Himfy-ciklusát egy német bírálója (Schedius lapjában) már 1802-ben trocheusi verselésünek tartotta, kiváltva ezzel Csokonai rosszallását a Lilla-dalokhoz írott élőbeszédben.11 E sajátos metrikai program meghirdetője maga is tudta, hogy a „szógyökök" hangsúlyán alapuló verselés leszűkítené költészetünk formakészletét: ilyen alapon csupán „két neme a lejtésnek lesz verstanunkba felvehető: a trochaeusi ... és a jambusi, mely, igazi jambusunk nem lévén, nálunk saját -lag trochaeus, de előtaggal (felütéssel)" (Toldy 1846. 135). „Igazi" jambus a német igekötős igék egy bizonyos típusához hasonló, második szótagján hangsúlyos szó lenne Toldy szerint. A Toldy által elmarasztalt magyar időmértékes verselést Szeberényi Lajos vette védelmébe A magyar verstanról írott vitacikkében. (Szeberényi 1844). A Toldyénál szerényebb tudományos felkészültséggel, de lényegében helyesen állapította meg, hogy „a német nyelv nem szolgálhat analógiául arra, hogy verseinket az övéi szerint alakítsuk". Súly és mérték már a latin nyelvben sem esett egybe. Igaz, hogy „az olyan versek a magyar nyelvben jobban hangzanak, melyekben a súly karöltve jár a mértékkel, mert ott a külső és belső megnyomás párosul", pl. Bajza e trocheusi sorában: Néma könnyet önt a lány . Emiatt azonban nem lehet költőinktől megkövetelni, hogy „egyedül csak a hangsúlyt" tekintsék a magyar verselés nyelvi alapjának. Más dolog a verseket „szavalni" és más „taglalni (scandere)". A magyar nyelv a Toldy által szorgalmazott német mintájú hangsúlyos versekre alkalmatlan. Toldy javaslata a maga szélsőséges időmérték-ellenességével nem talált követőkre sem a költők, sem a verstanírók körében. Kétségtelenül hozzájárult viszont a magyar verselési rendszerek nyelvi alapjainak feltárásához, Schedius Lajos lapjának bírálata: Zeitschrift von und für Ungarn 1802: 234-239. Csokonai vitája a cikkíróval: Minden Munkája II. Szépirodalmi, Budapest, 1973. 233! Nyelvtudományi Közlemények 92. 1991.
