Nyelvtudományi Közlemények 92. kötet (1991)
Tanulmányok - Kecskés András: Nyelvtudomány és verselmélet (Nyelvészeti meggondolások egy 19. századi magyar verselméletben) [Théorie linguistique et théorie de la versification] 61
76 KECSKÉS ANDRÁS ismétlődés mértékében van. A hangsúlyos versütem felismerése azonban túlzásra csábította a vitázó nyelvészt: úgy vélte, a klasszikus időmértékes versformák „a magyar nyelvbe becsempészett fattyúsarjak s helyük itt nincs, nem is volt". Nem kegyelmezett még Aranynak sem: szerinte a Szondi két apródja ritmusát „magyar fül be nem veszi".10 A hazai nyelvészet fejlődése, a hangtani kérdések iránti érdeklődés növekedése közvetlen hatással volt a verselméleti gondolkodás alakulására is. A kifejezetten verstani célzatú megnyilatkozásokban (könyvekben, tanulmányokban, sőt egyes tankönyvekben is) e hatás nyilvánvaló nyomaira bukkanunk. Schedel Ferenc (a későbbi Toldy Ferenc irodalomtörténész) volt az első, aki tudatosan „a nyelv természetével egyező törvények" alapján kívánta „átalakítani" a magyar vers elméletét, sőt, a verselés gyakorlatát is. Erről szóló előadását 1842. február 2-án olvasta fel a Kisfaludy Társaságban (Eszmék a magyar verstan átalakításához). Az előadás szövege előbb az Életképekben (Schedel 1844), majd a Kisfaludy-Társaság Evlapjaiban is megjelent (Schedel 1846). Toldy — Caspar Poggel (1836) német kutató elmélete nyomán — azt a „nemzetszerü modort" kereste a magyar verselésben, mely szerinte leginkább megfelel a magyar nép „veleszületett gondolatrhythmusának" (Toldy 1846. 130). Úgy vélte, hogy költészetünkben sem a „latin", sem a „német" iskola követői nem teremtettek magyar verstant, csak „különféle divatokat". Igaz, hogy a latin iskola által meghonosított „hellen szchémák" könnyen belesimulnak a magyar nyelvbe, nyelvünk szellemével azonban „merőben ellenkeznek" (132) — vélte Toldy. Az időmérték a magyar verselésben — „hamis hangidomzat", mivel akárhányszor súlytalan szótagok kerülnek a verslábak arziszára, és így a magyar fül a verset nem érzékeli. Nem jobb azonban a helyzet a német iskola követőinél sem, mert „a németek példájára divatba jött mért rímes sorok csak a rímmel állnak közelebb poetai érzékünkhöz az antik formáknál" (128). Az antik időmértéket nem érzékeljük, a német súlymértéket időmértékkel helyettesítjük, hagyományos formáink viszont mértéktelenek. E zűrzavarnak — így Toldy — nyelvi oka van: az időtartam és a hangsúly mint a versmértékek lehetséges nyelvi alapja a magyarban „néha találkozik, ... de többször ellenkezésbe jő". (Példa az előbbire: kar dom, az utóbbira: apám.) Vannak verssorok, melyek „súlymérték" szerint éppen ellentétes lejtésüek, mint a költő által megvalósított időmérték szerint, pl. Berzsenyinél: Régen sóhajt utánad (129). Nyr. 21 (1982): 122-123. Nyelvtudományi Közlemények 92. 1991.
