Nyelvtudományi Közlemények 92. kötet (1991)
Tanulmányok - Kecskés András: Nyelvtudomány és verselmélet (Nyelvészeti meggondolások egy 19. századi magyar verselméletben) [Théorie linguistique et théorie de la versification] 61
NYELVTUDOMÁNY ÉS VERSELMÉLET 75 a mondat élén, a szólam csak az utánuk következő szóval kezdődik, őket pedig külön mint szólamelőzőt ejtjük" (428). Ez utóbbi tételétől eltekintve Balassa teljes szólamelméletét mais az eredeti versrendszerünkre vonatkozó helytálló nyelvészeti alapvetésnek tekinthetjük. Ugyancsak 1890-ben a magyar időmértékes verselés kapcsán is fontos, korábban mellőzött szempontra hívta föl a figyelmet Balassa, Időmérték az ütemben című rövid írásában (Balassa 1890). Torkos László és Négyesy László verstani vitájához fűzte hozzá hangtani megjegyzését, hogy ti. „a szótagok között időtartamra nézve négyféle különbséget kell megállapítanunk". Legrövidebb „a rövid magánhangzós nyílt szótag" (pl. a, fa), hosszabb az olyan szótag, „melyben a rövid magánhangzót egy mássalhangzó követi" (pl. ad), még hosszabb a hosszú magánhangzóra végződő szótag (pl. rá), leghosszabb pedig az, melyben a hosszú magánhangzót még egy vagy két mássalhangzó követi (át, árt). E négy szótagtípust korábban Fogarasi is említette — lábjegyzetben (116-117).7 A négyféle szótaghoz Balassa zenei időértékeket (kottajeleket) is társított, verstani szempontból kevéssé meggyőző módon. Lényegében azt mondhatjuk, hogy nyelvészeti szakirodalmunkban a 19. század végére kialakultak és rendeződtek a magyar élőbeszéd hangsúlyrendjére vonatkozó alapvető álláspontok. Ezek közül teljesen háttérbe szorult a német típusú (a „szógyököt" érintő) szóhangsúly feltételezése, fennmaradt és árnyaltabbá vált a szókezdő hangsúly elmélete (összetett szavak elemeire és kisebb szókapcsolatokra is vonatkoztatva), mind a nyelvi, mind verstani szempontból leginkább életképesnek bizonyult azonban a szólamaccentus (szólamhangsúly, szólamnyomaték) elmélete, mely főként Brassai Sámuel és Balassa József tanulmányaiban nyert tudományos igényű megfogalmazást. Egyes népszerűsítő írásokban és vitacikkekben szélsőségek és torzulások is jelentkeztek. A Magyar Nyelvőr például 1892-ben több részletben tette közzé Albert János, Volf György és Kicska Emil vitairatait a magyar hnagsúly és szórend kérdéseiről.8 Volf György a szóhangsúly elméletéhez ragaszkodott, vele szemben Albert János — Balassa József nyomán — azt állította, hogy „a magyarban csakis a szólamoknak van hangsúlya".9 Albert János ugyanakkor a szólamelméletet a magyar verseléssel is kapcsolatba hozta, azt állítva, hogy „a folyó beszéd hangsúlyozása" és „a magyar versben lüktető ritmus" csaknem teljesen egyezik, különbség csak a szabályos 7 Fogarasi 1843. 368. Volf György a szóhangsúlyról: Nyr. 21 (1892): 68. Albert János, Szóhangsúly, mondathangsúly. Nyr. 21 (1892): 118-123. Kicska Emil, Hangsúly és szórend. Nyr. 19 (1890): 6-18, 153-158, 203-209, 390-395, 433-440, Nyr. 21 (1892): 385, 434, 486 és kk. 9 Nyr. 21 (1892):118. Nyelvtudományi Közlemények 92. 1991.
