Nyelvtudományi Közlemények 92. kötet (1991)

Tanulmányok - Kecskés András: Nyelvtudomány és verselmélet (Nyelvészeti meggondolások egy 19. századi magyar verselméletben) [Théorie linguistique et théorie de la versification] 61

NYELVTUDOMÁNY ÉS VERSELMÉLET 73 A szólam itt megjelenő fogalma verselméletünk alakulása szempontjából meghatározó jelentőségű. „Egymásra vonatkozó két vagy több szóból álló csoportot, melynek nincs oly teljes értelme, hogy a mondat rovatába üljék, szólamnak nevezek" — írja Brassai (18). Mindmáig zavaró hatású mozzanata ennek a meghatározásnak, hogy „két vagy több" szóra vonatkozik. A tanulmány más helyén viszont félreérthetetlenül kimondja a szerző, hogy „alkalmilag egy szó is viselheti egy csoport képét, mint a természetrajzban sokszor egy species a genusét" (14). Nyelvünk hangsúlyozási rendszerét latin és német megfelelőjével összehasonlítva Brassai megállapítja, hogy míg e két utóbbiban „az accentus az egyes szóval, a magyarban tulajdonképpen a szólammal keletkezik A latinban az accentuálás prosodiai, a németben etymologiai, nálunk logikai" (20). A magyar szólamaccentus az „újságolás" elve alapján működik: az új ismeretet közlő, „specifikáló szó eltulajdonítja az accentust a specifikálttól" (23). Az összehasonlító nyelvészet (philologie comparée) eredményeit tudatos kritikával hasznosítva Brassai arra a megállapításra jut, hogy az arabhoz hasonlóan a mi nyelvünkben is „a mondó indulata" szabja meg a szavak fontosságát, a fontosság pedig a mondat-accentus helyét" (29). A magyar mondatban is lehet a főhangsúlyos középrészhez képest kevésbé lényeges, kevésbé kiemelt előkészítő szakasz, ún. „inchoativum" (33, 58). A szólamtagoláson, valamint a szólamnyomatékon alapuló 20. századi verselméleti felfogások (Vargyas Lajosé, Szabédi Lászlóé) másik legfontosabb előzménye — a Brassaié mellett — Balassa József fonetikai hangsúlyelmélete. Legkorábbi állásfoglalása e témáról A phonetika elemei című könyvének Szótag, szó, mondat című fejezetében olvasható (Balassa 1886). Megállapításait Eduard Sievers (1886) német fonetikus nézeteire alapozva Balassa úgy véli, hogy a fonetikában a szó „nem ugyanaz, mint az értelem szerinti külön szó". A beszédben „a szünetek közé eső részeket szavaknak, a lélekzetvételek közé esőket mondatoknak nevezzük" (Balassa 1886. 96). Minden egyes szótagnak „van valamilyen súlya", a hangsúly erősségének azonban megkülönböztethető fokozatai érvényesülnek a nyelvben. Sievers a németben gyenge (schwach), közép (mittelstark) és erős (stark) hangsúlyfokot különböztetett meg, Balassa szerint a magyarban erős hangsúly, valamint első, másod, harmad és negyed hangsúly érzékelhető. A szónak önmagában is van bizonyos hangsúlyrendje, ez azonban megváltozik, „ha a szó nem képez különálló egységet, hanem más szavakkal együtt alkot egy phonetikai szót. ... Vannak szavak, amelyek egy ilyen phonetikai szó belsejébe kerülve teljesen elvesztik önállóságukat" (99-101). Ütem és pausa című írásában már hangsúlyfelfogásának verstani összefüggéseire is rávilágít Balassa József. Hivatkozási alapja Négyesy Lászlónak Nyelvtudományi Közlemények 92. 1991.