Nyelvtudományi Közlemények 92. kötet (1991)

Tanulmányok - Kecskés András: Nyelvtudomány és verselmélet (Nyelvészeti meggondolások egy 19. századi magyar verselméletben) [Théorie linguistique et théorie de la versification] 61

72 KECSKÉS ANDRÁS írása (Brassai 1875) már a címével is vitázik: nem fogadja el az accentus magyar megfelelőjének sem a hangsúly, sem a hangnyomaték kifejezést, mert ezekből hiányzik a hang felemelésének mozzanata (Erhebung, élévation). Kiinduló tétele is provokatív: „a magyar nyelvben szó accentus nem létez". Latin, német, angol és olasz példákkal bizonyítja, hogy a valódi szó-accentus a szótól elválaszthatatlan tulajdonság. Az állítólagos magyar szó-accentus viszont lépten-nyomon eltűnik a beszédben, minden egyes szó hangsúlyozása elviselhetetlenné tenné a magyar beszédet. A nyelvészek tudhatnák, hogy ugyanígy nincsen szó-accentus a szláv nyelvekben (az oroszt kivéve) és a franciában sem. Brassai három alaptétele ezzel szemben így hangzik: „1. A magyar mondatnak, mint ilyennek accentusa van; 2. ez az accentus az illető szónak első tagjára esik; 3. a mondatban a szavak elrendezésének az accentus adja kezünkbe a kulcsát" (Brassai 1075. 4). Brassai itt elismeri, hogy hasonló nézeteket vallott, nála korábban, Fogarasi János is, de csak a szórendre vonatkoztatva és ott is csak „a határozott módban levő ige" kapcsán. 0 viszont azt állítja, hogy „a mondatban azt a szót, vagy azokat a szókat accentuálja a mondó, amelyre vagy amelyekre kiválóan akarja figyeltetni a hallót". A magyar mondatok hangzásszerkezetében végül is előkészítést, középrészt és utórészt különböztet meg Brassai, megállapítva, hogy „a mondatnak merőben lényeges és soha sem hiányozható része a közép", melyben a mondat tulajdonképpeni accentusa, a főaccentus található" (15-16). Részletesebb tudományos kifejtésben találkozunk Brassai elméletével Szórend és accentus című tanulmányában, melyet 1888. január 2-án olvasott fel az Akadémia ülésén (Brassai 1888). Idézi az accentus fogalmának meghatározásait Diomedes, Heinsius, Koch és Littré grammatikájából, de ő maga nem ad új meghatározást. Beleérti az accentus fogalmába mindazt, amit mások hangsúlynak, hangemelésnek vagy hangnyomatéknak neveznek. Alaptétele: „a magyarban a hangsúly a kulcsa a szórendnek". E tényt Fogarasi Jánostól függetlenül, vele körülbelül egy időben fedezte fel. „Beszéd közben nem minden szónak hangsúlyos az első szótagja, mert rendesen több szót ejtünk egybe és ennek a hangtani egységnek első szótagját ejtjük nyomatékkal" — idézi Szinnyei József „újdonat új" nyelvtanából, teljes egyetértéssel (Szinnyei 1887). Brassai szerint tehát a magyar nyelvben nem „szóaccentus", hanem „szóiami" és „mondati" accentus létezik, „melyek nem phonetice, hanem csak elveikben különböznek" (Brassai 1888. 57). Nyelvtudományi Közlemények 92. 1991.