Nyelvtudományi Közlemények 92. kötet (1991)

Tanulmányok - Kecskés András: Nyelvtudomány és verselmélet (Nyelvészeti meggondolások egy 19. századi magyar verselméletben) [Théorie linguistique et théorie de la versification] 61

NYELVTUDOMÁNY ÉS VERSELMÉLET 71 Az ütem fogalmát Barna sajátos módon értelmezi. Már Arany tanulmányában is keveredett az ütemnek 'iktus', valamint 'iktussal határolt hangszakasz' jelentése. Barna szerint „az ütem ... a mondatrészek egymástól való megkülönböztetése, elválasztása végett azok elejére eső ictus". A hangsúly és az ütem között az a különbség, hogy „míg a hangsúly a minden szó első szótagán lévő hangsúlyosságot általában, ez inkább annak a költészetben alkalmazását jelenti, és így az ütem annyi, mint alkalmazott hangsúly" (22). A német nyelvvel szemben a magyarban „lehet ... a szótag rövid és mégis hangsúlyos, valamint ... lehet a szótag hosszú és mégis hangsúlytalan". A magyar nyelvben tehát „létezik mind a szóbeli hangsúly (accentus tonicus), mind a mennyiség (quantitas), ugyanezen oknál fogva kétféle verselés lehetséges, söt van is benne, ú.m. a tisztán hangsúlyos vagyis ütemes, és íme ez a nemzeti versidom és quantitativ vagyis mennyiséges, mely részint a modern irodalmaknak nálunk meghonosított versidomait, részint a classicus irodalmak nálunk még ez idő szerint is eléggé kedvelt versidomait műveli. Ezt a különbséget eddig költőink nem tették, s a magyar népköltés titka úgyszólván rejtély volt" (23). Ez a világos, higgadt megkülönböztetés később Négyesy verselméletében bontakozik ki. Az elődök és a kortársak a hangsúlyos és az időmértékes formákat vagy egybemosni igyekeztek, vagy egyiket a másik rovására érvényesíteni. Tanulmánya végén állást foglal Barna Ferdinánd a „modern versidomok" meghonosításával kapcsolatban is. Kétféle lehetőséget lát: ha az idegen forma „nem engedi magát ütemekre szedetni", akkor célszerű szigorúan ragaszkodni a megszabott „quantitásokhoz". A hajlékonyabb, „magyarosb zamatú" formákat viszont „egyszerűen ütemekre kell osztani, egyszóval meg kell magyarosítani". A lényeg az, hogy „a nemzeti versidomokban a hangsúly legyen az uralkodó, — idegen versidomokban pedig a metrumok" (24). Barna azt is megfigyelte, hogy a francia nyelv hangsúly tekintetében a magyarnak „úgyszólván következetes ellentéte", a kettő „olyaténkép hasonlít egymáshoz, mint a jobb- és a balkéz" (11). Befejezésül néhány hazai szakirodalmi előzményre hivatkozik. Fogarasi János kezdeményező szerepét nem vitatja, de kifogásolja, hogy „árja minták alapján" a „gyökíz" fogalmát helyezte előtérbe (140). Közelebb áll a szerző felfogásához „a Brassai úré", aki a hangsúlyt „mondatrészeken is keresi". Végül legteljesebb az egyezés Regner Tivadar elméletével (tagsúly — szósúly). Az említett „Brassai úr", azaz Brassai Sámuel Barna tanulmánya előtt és után is, több alkalommal kifejtette a magyar hangsúlyrendre vonatkozó nézeteit (legkorábban A magyar bővített mondat című akadémiai értekezésében, 1870-ben). Brassai Accentus című, a Figyelőben 1875-ben megjelent Nyelvtudományi Közlemények 92, 1991.