Nyelvtudományi Közlemények 92. kötet (1991)

Tanulmányok - Kecskés András: Nyelvtudomány és verselmélet (Nyelvészeti meggondolások egy 19. századi magyar verselméletben) [Théorie linguistique et théorie de la versification] 61

68 KECSKÉS ANDRÁS is egy lábra legfölebb négy szótagot számíthatunk", a fentiek alapján értelmezett „hangidomi (gyönge) nyomaték ... a magyar zenei nyomatékkal teljesen összevág". „A fö dolog nem az, hogy a zenei nyomatékozás kívánalmát a beszédben is mindenütt keresztül kell, hanem hogy keresztül lehet vinni" (237-239). Nyilván ez az a pont, ahonnan kiindulva Fogarasi kifejthette volna a magyar nyelvi hangsúlyrendnek a magyar zene dallamritmusával és a hagyományos magyar versmértékekkel való szoros összefüggését, tudományos alapon cáfolva Liszt nagy vihart kavart állításait nemzeti zenénk „cigány" jellegéről. Ez azonban nem történt meg. A magyar verselméleti gondolkodás történetében Fogarasinak nem az elvi alapozás, hanem csak a több irányú, folytatható kezdeményezés érdeme jutott. Múlt századi nyelvészeinknek a magyar verselés nyelvi alapjairól folytatott vitájában lényegében három álláspont különíthető el. Egyik a szótaghosszúságon alapuló mennyiséget (a szótagmérést), másik a német mintára értelmezett szóhangsúlyt, harmadik a jelentéssel szorosan összefüggő mondathangsúlyt tekintette formateremtő nyelvi alapnak. A háromféle nézet azonban egyazon kutató véleményében is keveredhetett, a vita arcvonalait nem lehet élesen megkülönböztetni. Mindenképpen jellemző azonban, ki hogyan foglalt állást e három jelenség versbeli szerepét illetően. Hunfalvy Pál 1857-ben Aranynak A magyar nemzeti versidom című tanulmányáról közölt kritikai ismertetést (Hunfalvy 1857). Kifogásolta, hogy Arany magában a költői gondolatban kereste a ritmust, nem a nyelvbeli előadás külső, mérhető jegyeiben. Arany csak mondathangsúlyról beszélt, pedig a magyar nyelvben — mint minden emberi nyelvben — szóhangsúly is érvényesül — vélte Hunfalvy. Ugyanakkor a magyar nyelv mennnyiséges is, a magyar költészet ezért nem mellőzheti az időmértéket. Arany a „kelletén túl azonosítja a zenei ütemet a verslábbal". Regner Tivadar is úgy vélte (1862-ben), hogy a magyar nyelvben egyidejűleg többféle ritmustényező is működik. A súly és a mennyiség egymástól független, ezért a magyar ember „a hasonló szervezetű ó-deák és ó-görög nyelvek vers-rendszerét tökéletesen érti" (Regner 1862. 432). Nyelvünkben a „hangerély" különböző fokozatai érvényesülnek. A tagsúly „gyönge és mindig egy helyen, azaz a szó elején van". A szósúly „a mondat legfontosabb szavát vagy szavait erélyesen kiemeli", és a beszélő által „öntudattal használtatik" (434). A nyomaték „a rendes szósúlyon még túl menő különös hangerély" (440). A hangidom (hangritmus) törvénye abban áll, hogy minden erélyes tag után egy vagy két gyöngébb foglal helyet". Ennek jelölése Regner szerint: - ^ vagy - w ^ (441). A felsorolt nyelvi jelenségek „kölcsönösen módosítják egymást". Rajtuk kívül „a kérdés, csodálkozás, levertség, harag sat.-nek kifejezésére" szolgál még „a beszéd dallama" (445). Nyelvtudományi Közlemények 92. 1991.