Nyelvtudományi Közlemények 92. kötet (1991)

Tanulmányok - Kecskés András: Nyelvtudomány és verselmélet (Nyelvészeti meggondolások egy 19. századi magyar verselméletben) [Théorie linguistique et théorie de la versification] 61

66 KECSKÉS ANDRÁS írott nyelvészeti tanulmányából következtethetünk ez irányú nézeteinek alakulására. (Liszt vélekedéseinek cáfolatára később — alapos zenetudományi felkészültséggel — Ponori Thewrewk Emil vállalkozott.) Fogarasi hangsúlyelméletének legfontosabb szakirodalmi forrása K.W.L. Heyse System der Sprachwissenschaft című könyve (Heyse 1856). Heyse — és nyomában Fogarasi is — megkülönbözteti egymástól a csupán „fölemelt hangot" jelentő hangsúlyt (Betonung), valamint a „fölemelést és a lenyomást" egyaránt jelentő nyomatékot (tonus, accentus). A nyomaték „a beszédbeli hangnak — nyelvhangnak — azon módosítása, mely által a szónak vagy mondatnak egy vagy több része hol meg-, hol alányomatik" (Fogarasi 1860. 82-83). Heyse felfogása szerint a nyomaték nemcsak fonetikai, fiziológiai, zenei és ritmikai jelenség, hanem „szellemi elven alapuló beszédelem" is, tehát összefügg a jelentéssel (84). A nyelvtani nyomaték (mely lehet szótag-, szó- és mondatnyomaték is) mindenképpen logikai viszonyokon alapul. „Mennyiség és nyomaték a nyelvnek két, merőben különböző eleme, melyeknek semmi közük egymással". Fogarasi szóhasználatával: térj (Extension) ^ erély (Intension) (86). Heyse hangsúlyelméletét Fogarasi Ferdinand Becker-nek (1836-39) a német nyelvre vonatkozó megfigyeléseivel egészítette ki. Becker is abból indult ki, hogy „a nyomatéknak általában logikai jelentősége van". Ehhez azonban hozzáfűzte, hogy „a hangviszonyok bennünk egyszersmind a szép viszonyát is felköltik", s a nyelvi nyomaték így válik hangidomi (rhythmusi) nyomatékká is. (Fogarasi 1860. 87). A német élőbeszédben fő- és alárendelt nyomatékot, valamint félnyomatékot különböztet meg Becker. Ez utóbbi nem logikai, hanem ritmikai eredetű. (A ritmikai félnyomaték fogalma Arany László elméleti töredékében tér majd vissza és Szabédi Lászlónál kapja meg teljes értelmét verselméletünk történetében.) A német nyelv „merev" hangsúlyrendjével az ógörög „mozgékony" nyomatékait állítja szembe — Becker nyomán — Fogarasi. A görög nyelv egyes szavainak nyomatéka „visszahajlik" a megelőző szóra (enclitika), másoké pedig épp fordítva, „előrehajlik" a következőre (proclitica) (91). A különféle nyelvek nyomatékozási rendszerének összehasonlítása kapcsán Franz Bopp (1854) könyvének megállapításait idézi Fogarasi. Bopp három alapvető nyomatékozási rendszert különböztet meg. A logikai (pl. germán) rendszerben a hangsúly a jelentéssel függ össze, a rhythmusi (pl. latin) rendszerben a szavak meghatározott helyzetű szótagjaival, a grammatikai (pl. szanszkrit, görög) rendszerben viszont a hangsúly helye szabadon változik (Fogarasi 1860. 92-93). Tanulmányában Fogarasi arra törekedett, hogy sokoldalúan elemzett példamondatokkal bizonyítsa: a magyar élőbeszédben mindhárom Nyelvtudományi Közlemények 92. 1991.