Nyelvtudományi Közlemények 92. kötet (1991)

Tanulmányok - Kecskés András: Nyelvtudomány és verselmélet (Nyelvészeti meggondolások egy 19. századi magyar verselméletben) [Théorie linguistique et théorie de la versification] 61

NYELVTUDOMÁNY ÉS VERSELMÉLET 63 s nem ügyelhet, hanem csak a hangsúlyra", minthogy nincs benne „hosszú szótag, hanem csak hangsúlyos vagy súlyos, sem rövid, hanem súlytalan". Nálunk viszont a hangsúly versbeli alkalmazása „csak eltüretik, de szabályul nem vehető" (318). Nyilvánvaló, hogy Fogarasi itt más jelenséget nevez hangsúlynak, mint Eurêka című, korábbi dolgozatában. Német típusú szóhangsúlyt tételez fel nyelvünkben, mely a mennyiségi nyelv eltérő viszonyai között csak részlegesen érvényesülhet. Szerinte „a hangsúly a magyar szóban is a gyöktagra — s minthogy ez itt legelői szokott lenni, a legelső szótagra — esik, azonban közvetlenül hosszú, mégpedig akár ékezet, akár positio által hosszú szótag mellett rendszerént elenyész vagy ezzel összeolvad, és csupán rövid önhangzóu szókban, vagy legföllebb, ha két vagy több rövid szótag áll egymás után, vehető észre". Példái: Tzërelem, katona, magyar, valamint e szók toldalékos alakjai (szerelemnek stb. — 31-32). A magyar hangsúly jelentésmegkülönböztető szerepére néhány szemléletes példát hoz fel Fogarasi, főleg névelős szerkezetekben: a päd (die Bank), äpad (nimmt ab); a kär (der Arm), äkar (will); äzok (jene), azök (die Ursache). Más példái viszont félrevezetőek, a hangsúlytól teljesen független nyelvi jelenségre utalnak, pl. eset (Fali), esett (ist gefallen); jäval (heisst gut), javul (bessert sich). Szerinte a hangsúlyos magyar szótag „szabadabb verselésben (jambus vagy trocheus lábúaknái) erős azaz hosszú szótagnak is szokott vétetni; de ha a mondott szótagra közvetlenül hosszú szótag következik, elenyész a hangsúly, pl. ... szerelmet" (33). Szó sincs tehát hangsúlyos elvű magyar verselésről, csupán az időmértékes lüktetők (arziszok) hangsúlyos licenciájának lehetőségéről. A ritmus (rhythmus) jelenségét Fogarasi az idom szóval jelöli, és — német mintája nyomán — meg is határozza. így „az idom (s különösen hang-idom) annyi mint: egymástul megkülönböztethető több időmozzanatok érezhető egysége. Vagy: az időbeni többféleségnek érezhető egysége". Önmagában sem a hangzás egysége (pl. „a zuhatag egyhangú zúgása"), sem különfélesége (pl. „a vásáron egybegyűlt sokaság zajongása") nem ad ritmust, de az is elengedhetetlen feltétel, hogy „fülünk az időmozzanatok egységét felfoghassa, érezhesse" (324). A szerző nem hagy kétséget afelől, hogy megállapításai csakis a verslábakra bontható mértékes versidomra vonatkoznak. A mértékes vessorokban a verslábakon kívül nyugok és rímek is szolgálhatják az idomzat kiemelését. A versbeli „nyugvó pontok" általános törvénye, hogy „középnyugon szó végződjék, sornyugon választójel álljon, szaknyugon pont". A középnyug szokásos neve metszet, melynek két fajtája van: 1. gyönge nyűg, átmetszet, lábmetszet (Fusszäsur), mely a sorban valamely láb közepére esik, Nyelvtudományi Közlemények 92. 1991.