Nyelvtudományi Közlemények 92. kötet (1991)

Tanulmányok - Kecskés András: Nyelvtudomány és verselmélet (Nyelvészeti meggondolások egy 19. századi magyar verselméletben) [Théorie linguistique et théorie de la versification] 61

64 KECSKÉS ANDRÁS valamely lábat metsz át, vagyis az egyes szó valamely láb közepén végződik; ... 2. erős nyűg, közös metszet, közmetszet, mely két láb közé esik, vagyis a szó a lábbal együtt végződik" (327-328). A könyv Alkalmazott verstan című fejezetében Fogarasi együtt tárgyalja a klasszikus és az újabb korabeli mértékeket, főleg német és magyar példákkal, mindvégig különbséget téve azonban a hangsúlyos, illetve a mennyiségi nyelvek ritmikai lehetőségei között. „Jeles" német költőkre (Goethe, Schiller, Schlegel, Tieck, Uhland) hivatkozva állapítja meg, hogy „régi verselésre a német nyelv nem alkalmas" (350). A verslábak szerkezetét zenei alapon, a zenei ütem (üteg, tactus) mintájára írja le, megengedve ugyan emelkedő verslábak létezését, de egyben — a német dallamritmusnak megfelelően — „felütés" (Auftakt) segítségével ereszkedővé alakított változataikat is megadva. Például a jambusi „szökő verssor": vy-/v-/v/-/v/- felütéssel „lejtivé ... alakítható": KJ/-\J/-\J/-\J/~. Magyarázat: „versekben ugyanis emelés (arsis, Hebung) a láb első része; utóbbi részét pedig leszállás nak (thesis, Senkung) hívják" (336-337). Ebbe a rendszerbe nem illeszthető be a hagyományos magyar verselés. Meg is állapítja Fogarasi, hogy „vannak nem mértékes versek is, azaz olyanok, melyekben az egymásra következő szótagok rövidségére vagy hosszúságára semmi ügyelet nincs, sőt amennyiben régibb magyar verseket mutathatunk elő, ezekben mértékes verset nem is találunk". Lábjegyzetében megemlíti, hogy ő az első, aki megkísérelte „kifürkészni ... a magyar nyelvben s népben rejtező verselési szellemet" (325). A népköltészeti alkotások dallamritmusából levont ezirányú következtetéseit külön fejezetben foglalja össze (366-387). A rímekre vonatkozó fejtegetéseihez Fogarasi nemcsak Schmitthenner, hanem egy másik német szerző, Ernst Kleinpaul munkáját is felhasználta (Kleinpaul 1868). Az idézett felfogás lényege, hogy a rímszavakban nemcsak a hangzás, hanem a jelentés egysége is megnyilvánulhat („értelmi rímek"). Formailag megkülönbözteti az önhangzói rímet (Stimmreim, Assonanz) és a mássalhangz ó i rímet (Stabreim, Alliteration) a teljes rímtől, mely utóbbiban mind a magán-, mind a mássalhangzók megegyeznek (Fogarasi 1843, 329). A rímek rendjét vagy helyét illetőleg vannak valasztatlan rímek, melyek sorban egymás mellett állanak (pl. aabb vagy aaabbb), keresztrímek (abab, abc abc vagy abc bac), ölelkezök (abba) és vágottak (-6-6, az az „ az első és harmadik sornak nincs ríme" — 331). Ami a rímek használatát illeti, Fogarasi megjegyzi, hogy „leginkább kedveli azokat az újkori lantos költészet", ugyanakkor „az ókorbeli formáknál épen nem használandók". A hangsúlyos nyelvek, „minthogy mértékelé-Nyelvtudományi Közlemények 92. 1991.