Nyelvtudományi Közlemények 92. kötet (1991)

Tanulmányok - Kecskés András: Nyelvtudomány és verselmélet (Nyelvészeti meggondolások egy 19. századi magyar verselméletben) [Théorie linguistique et théorie de la versification] 61

62 KECSKÉS ANDRÁS gyakoribb versláb magyar neve szerepelt. 1843-ban Fogarasi János is Vajda Péter példájára hivatkozott: Fogarasi 1843). Vajdánál a pyrrichius kicsi, a spondeus lépő, a trocheus lejtü, a jambus vető, a daktilus ugratu, az anapesztus szaladó, a négy tagúak neve pedig a két tagúakénak kombinációja (a koriambus például lejtü-vető). A magyarításban Vajda odáig megy, hogy a hexameter, a pentameter, a disztichon görög nevét meg sem adja. Nála csak hatmérény, ötmérény és pármérény szerepel (Vajda 1835, 168-169). Figyelemre méltó, hogy a csonka verslábat egyszerűen 'fönnmaradó szótagnak' nevezi (167, 170). A rímelésröl keveset, az időmérték nélküli rímes versekről alig valamit ír: „Az újabb időkben Kisfaludy Sándor leghíresebb mint mértéket nem tartó költő dalaiban, énekeiben s regéiben. Többi költőink a rímek mellett egyszersmind lábmértéket is tartanak" (173). A Vajda Péteréhez hasonló felfogás tükröződik Stancsics (a későbbi Táncsics!) Mihály iskoláskönyvében is (Stancsics, 18422

). 0 is csak az időmértékes formákat tárgyalja részletesebben, megjegyezve, hogy bár „a nyelvbeli vagy költői hangmérték tökéletesen megegyez a muzsikai hangmértékkel", mégis „gyakran ellenkezőleg alkalmaztatik a muzsikai hangjel a versbeli hangmértékkel". A rímes vers szerinte is kétféle: mértékes és mértéktelen (88). Témánk szempontjából igen jellemző a képzettsége és alapérdeklődése szerint nyelvész Fogarasi János verstani felfogásának alakulása. 1838-ban nyelvészeti szenzációként közölte az Athenaeum hasábjain (görög betűs EVQT\XOL címmel) valóban jelentős megfigyelését a magyar szórend (szóhelyezés) törvényeiről. A magyar hangsúly (Betonung, tonus) beszédbeli szerepét abban látta, hogy „a hangsúlyos szót követi tüstént a határozott módban (finitus modusban... ) lévő ige" (Fogarasi 1838. 16: 243). Felfedezését itt még egyáltalán nem hozta kapcsolatba a verseléssel. 1843-as Müveit magyar nyelvtanában a hangsúly jelenségének már verstani szerepet is tulajdonít Fogarasi, de — a felhasznált német forrásmunkák, elsősorban Schmitthenner „ősnyelvtana" hatására — csak az időmértékes verselés keretein belül. Metrikai szempontból valamely szótag magánhangzója (önhangzója) „hosszúnak háromképen vétethetik, ú.m. mennyiségi nyelvekben 1. megnyújtás (ékezés), 2. ösztétel (positio) által, és hangsúlyos nyelvekben 3. hangsúly által. Ez utolsó a magyarban csak gyéren használtatik (Fogarasi 1843. 317).2

Mennyiségi nyelvnek a görögöt, a latint és a magyart tekinti Fogarasi, nyilván a jelentésmegkülönböztető magánhangzó-hosszúság révén. Hangsúlyos nyelvnek viszont többek között a németet, mely „az ékezetre leginkább pedig az összetételre nem ügyel Német mintája: F. Schmitthenner, Ursprachlehre. Entwurf zu einem System der Grammatik. Frankfurt-am-Main, 1826. Nyelvtudományi Közlemények 92. 1991.