Nyelvtudományi Közlemények 90. kötet (1989)

Kisebb közlemények - Gósy Mária: Az invariancia jelensége a beszédben [The phenomenon of invariance in speech] 73

szolgáljon a leíráshoz. Ezzel azonban a nyelvek „fölötti" állandó leírhatóságáról kell lemondanunk, hiszen az idegen ejtéssajátságokat rendszerint az anyanyelvi percepciós bázison keresztül észleljük, ez pedig — sok kísérlet tanúsága szerint — hamisítja a valóságot. A magyar anyanyelvűek például az orosz C±] magánhangzót [y]-ként vagy LiJ-k ént ; az ango 1 [0] má ssalhangzót [sj vagy [f]-ként; a francia [ç]-t [o] vagy [u]-ként azonosítják. Hasonlóképpen szűri a német percepciós bázis például a magyar L<?J-t vagy az orosz bázis a magyar [ió]-t, mivel ezek a beszédhangok az adott beszédhang-rendszernek nem tagjai. A fonetikai szimbólumok az időzítés tekintetében is „állandóak"; amennyiben az egyes beszédhangok mind nyelvi, mind fizikai (!) időtartamát relatíve határozzák meg: a nyelv rendszerbeli sajátságainak figyelembevételével. Az ajtó szót például mindig ugyanúgy fogjuk fonetikusan átírni, függetlenül attól, hogy ez a szó milyen konkrét időtartamban hangzott el. A fonetikai szimbólumok nem vesznek tudomást a beszédhangok szerveződéséből adódó változásokról sem, vagyis ismét egyfajta állandót tartalmaznak. Ezt a szeriális invariancia jelenséget jól példázza a magyar LkJ . A veláris felpattanó zárhangunkat mindig ugyanez a jel testesíti meg, noha a követő beszédhangtól függően a rá jellemző artikulációs mozgás (a képzési hely) változik, vö. kutya, király, könyv . A [kJ frekvenciagócának „vándorlása" a példaszavakban: 860 Hz, 2450 Hz és 1450 Hz, nagy különbségeket mutat. Állandó az is, ahogyan az átírási rendszer ugyanazon a módon jelöli a hasonló képzési jellemzőt, például a rés jelleget a különböző résmássalhangzóknál (vö. [f], [sj Llj) vagy a zöngésség tényét függetlenül a mássalhangzó típusától. A szintézis azóta — az akusztikum oldaláról — bizonyította, hogy a valóságban itt nem azonos jelenségekről van szó (Olaszy 1985). A klasszikus fonológia, amikor a fonémákat jellemző j egyeket határozza meg, ugyancsak állandókat próbál találni, amelyeknek kettős a feladatuk: az egyes beszélők és az egyes nyelvek fölötti állandóság biztosítása. A jakobsoni elmélet eredetileg nagy rokonságot mutat a hagyományos invariancia-felfogással; ekkor az artikuláció és az akusztikum között még nem érvényesül mindig az állandóság. Például a 'flatness' jegy egy sor 75